Fatuska János – Fülöp Éva Mária – ifj. Gyuszi László (szerk.): Annales Tataienses II. A mezőváros, mint uradalmi központ. Mecénás Közalapítvány. Tata, 2001.
Dominkovits Péter: Nemesek Szombathely szabadalmas püspöki mezővárosában a 16. század végén, a 17. század elején
Barbély Péter háza a piacnál (1613), Sibrik Tamás háza a piacnál, a Föl utca végén feküdt (1615). 38 A nemesség jogviszonya A török elől menekülő nemeség problémája országos ügy volt. A társadalmi probléma súlyát jelzi, hogy az 1540-es évek derekától vagyoni és jogi helyzetükről több, egyes szempontból érdekellentéteket is tartalmazó törvény látott napvilágot. A privilégiumok biztosítását, ugyanakkor korlátozó, sőt alávető státust már az első ezügyben hozott törvény is tartalmazott, amelynek kereteit a menekült, városba költözött nemesség számbeli növekedésével fellépett feszültségek nyomán az országgyűlés is folyamatosan szűkítette. így tán cseppet sem érdektelen egy rövid „törvénytani" szemlézést tenni, hisz az alábbi artikulusok a szombathelyi nemesség jogviszonyainak is keretet adtak. Az 1546:XLI. te. ugyanis rögzítette: a javaikat, örökségüket vesztett menekült nemesek mind az országlakosoktól fizetett mindenféle adótól, mind a földművelésük után járó dézsmától mentesek. E törvény 2. §-a a menekült nemesek privilégiumait egy vonatkozásban stabilizálta, amikor kimondta, hogy a városok vagy más helységek - melyekben laknak -, bírói hatósága alá nem tartoznak, hanem mindenkor az ország törvényei szerint a jogállásuknak megfelelő bírói fórumok előtt folytassák pereiket. Ugyanakkor a 3. § már árnyalta a fentieket, s mindezen immunitás alól kivette azon peres ügyeket, amelyek a menekült nemesek olyan birtokai miatt támadtak, ahol is reális lakóhelyük feküdt. Azaz: a törvény a nemesi jogállapotot általánosan hangsúlyozó 2. §-a mellett immáron a reális jog- és vagyonviszonyokhoz próbált igazodni, illetve a nemesi status és a privilegizált települések közötti bíráskodási feszültségeket kívánta kezelni. A 4. § a menekült nemesség egy, a feltárt források tükrében számszerűleg nehezen megragadható, de tendenciálisan egyik legjelentősebb csoportjáról szólt, hisz mindazokat a nemeseket, akik maguk a szabad városokban önkéntesen a polgárok közé álltak, s így a városi terheket is magukra vállalták, a fenti törvények alól menteseknek nyilvánította. Az 1547: XXXVI. te. a menekült nemesek földesúri függőség alóli mentességének egyik legkézzelfoghatóbb, ugyanakkor anyagilag is „húsba vágó" momentumaként azok dézsmafizetés alóli mentességét rögzítette minden általuk birtokolt és mezőgazdaságilag használt ingatlan után, így a befogadó városban bírt fekvőjavak után is. Bár az utóbbi törvény a dézsmáltatás rendjét többször is szabályozó 17. század eleji törvénykezésben külön is megerősítésre került (l638:LIX. te), mégis jelen esetben érdemesebb a törvényhozás kronológiai sorrendjének követése. A hadiállapot változása, s azzal együtt a menekült nemesség számának növekedése a törvénykezés oldaláról is társadalmi feszültségek fennállását mutatja. Az 1552:XLV. te. - tán nem ok nélkül, az 1550-1551. évi török hadjáratokat követően ! - elrendelte a menekült 217
