Fatuska János – Fülöp Éva Mária – ifj. Gyuszi László (szerk.): Annales Tataienses II. A mezőváros, mint uradalmi központ. Mecénás Közalapítvány. Tata, 2001.

Gyáni Gábor: A biografikus és az antropológiai várostörténet-írás

sítették meg. Bátran állíthatjuk, hogy az imént említett nevekkel fémjelzett historikus gárda emelte be végérvényesen a várost, nem egy esetben a mezővárost a hivatalos historiográfia lehetséges témái közé, nekik köszönhető, hogy a várostörténet a professzionális történetírás többi ágával teljesen egyenrangú, úgymond szalonképes részdiszciplínájává lépett elő. Ennek volt azonban ára is. A várostörténet az imént vázolt folyamat következtében egyre inkább kikerült a helytörténet-írás kizárólagos illetékességi köréből és kezdett betagolódni a makrotörténetként művelt gazdaság- és társadalomtörténetbe; így foglalta el helyét a nemzeti történetírásban. Szemléletes példa rá az 1970-es és 1980-as évek egyik központi vállalkozása, a tízkötetes Magyarország története, amely a nemzeti történet szintetikus fogalmát volt hivatva reprezentálni ezen az újabb századvégen. Akadnak ebben a szintézisben olyan kötetek, ahol a szerkesztők külön is figyelmet szenteltek a városnak; időnként, mint ahogy az az V. kötet esetében történt, a várostörténet legjobb szakértőit kérték fel egy-egy fejezet megírására. Ám a többi kötet esetében a városfejlődés témája nem kapott túl sok helyet a gondolatmenetben.

8 A várostörténet azonban ezzel egyszer és mindenkorra szétvált egy kifejezetten helytörténeti szintű és színvonalú, valamint egy, az országos történet keretébe tagolódó kutatási ágra. A valamikor csak helytörténet formájában és például a századfordulón olykor kifejezetten az államtörténetírás ellenében, afféle burkolt társadalomtörténet módjára művelt várostörténet így belülről lényegében megkettőződött. A helyzet problematikus voltára Vörös Károly figyelt fel elsőként. Az 1970-es évek elején igyekezett védelmébe venni a helytörténeti kutatást, hiszen vele „kapcsolatban, írta, még most is tartja magát egy olyanféle megítélés és közhit, mintha az a tudományos munkának az országos szintű kutatáshoz képest valamilyen alacsonyabb fokát jelentené". Ezzel szemben, állította Vörös: „ Valójában a helytörténeti kutatás nem alacsonyabb, hanem mélyebb szintű munkát tesz lehetővé - sőt kötelezővé. "Azt azonban még ő sem hallgathatta el, hogy a helytörténet a szigorúan vett szakmai kritériumok szerint nem tekinthető többé a szakszerű történelmi kutatás külön területének; ezzel szemben olyasvalami, állította, aminek nem kell ugyan átvennie és mechanikusan alkalmaznia az országos történet kategóriáit, ám amitől azért teljes joggal elvárható, hogy a kis közösségekről rajzolt képet egyezteti az országos történet kategóriáival.

9 Ami, fűzte hozzá, akár a helytörténetírás feladatául is szabható. A várostörténet-írás professzionalizálódása s az, hogy a város végre elfoglalta legitim helyét a nemzeti történetképben (ami, egyúttal, el is távolította egymástól a várostörténetet és a helytörténetet), mindez együtt azt eredményezte, hogy a városbiográfia veszített tudományos hiteléből. Ami nem azért következett be, mert nem művelte többé senki ezt a komoly hagyományokkal bíró műfajt, hanem azért, mert ha születtek is újabb és újabb városbiográfiák, azok többnyire már nem vagy nem mindenben feleltek meg az időközben professzionálissá lett várostörténet-írás szakszerűségi kívá15