Fatuska János – Fülöp Éva Mária – ifj. Gyuszi László (szerk.): Annales Tataienses I. Tata a tizenöt éves háborúban. Mecénás Közalapítvány. Tata, 1998.

Kedves Gyula: Fegyverzet és haditechnika a 15 éves háborúban

kott 16. századi magyar szablyáknál látható forma, keresztvasa azonban erőteljesen lefelé hajlik, amihez hasonló csak keleti szablyákon figyelhető meg. A keresztvashoz csatlakozó, s a markolattal párhuzamosan futó, de a markolatkupakot el nem érő kézvédőpánt majd a 17. század közepén lesz gyakori a magyar szablyákon (de aláhajló keresztvas nélkül). Ez a fegyver a markolatszereiékes szablya egyik legkorábbi példánya. Miután a huszárság kialakulása a törökkel való mindennapos harcok közepette ment végbe, fegyverzetük is ennek megfelelően alakult ki, az ellenfél fegyverzetéhez idomulva, annak hiányosságait kihasználva. Erre vonatkozóan a legjobb példa a hegyestőr kialakulása. A páncélszúrónak is nevezett rendkívül hosszú (150 cm-t is elérő méret) döfőfegyver pengéje csak szúrásra alkalmas, élkiképzése nincs, nem is lehet, miután kezdetben négyszög, majd háromszög, ritkán lencse alakú keresztmetszetűek. A rendkívül szívós, merev penge tűhegyes vége könnyedén ejtett halálos sebet a török szpáhik sodronypáncélján keresztül. A „meghegyestörözött" ellenfél testét gyakorta teljesen átütötte a hosszú penge. Méretei miatt a szablyához hasonló módon övre csatolni nem lehetett, tokjánál a nyereghez rögzítve a ló oldalán hordozták a huszár jobb térde alatt. Hasonló kiegészítő fegyver volt a lóravaló pallos is, ami a szablyához hasonló markolattal ellátott egyenes pengéjű egyélű vágófegyver volt. A lekerekített pengevégződés miatt csak vágásra volt alkalmas a szablyánál nehezebb, szélespengéjű fegyver. (A 17. századból ritka kivételként ugyan, de megmaradtak hegyes pengéjű változatok is, ami nyugati hatásra mutat.) A szakirodalomban felbukkan az a feltevés, hogy a huszár vagy hegyestőrt, vagy pallost használt a szablya kiegészítéseként a nehezebb védőöltözet leküzdésére. Ennek ellent mond az a tény, hogy jó néhány pallos és hegyestőr egyazon stílusban azonos díszítésekkel készült, egyértelműen egy készletbe tartoznak. A lóra való pallosokat a hegyestörhőz hasonlóan a nyereghez csatolták. Nagyon egyszerű, de hatásos kiegészítő huszárfegyver volt a csákányfokos. Ütésével a legnehezebb lemezvértet is át lehetett lyukasztani. A huszárokat a tizenötéves háborúban már tűzfegyverrel is ellátták, de kétségtelen, hogy nem ez volt a legfontosabb fegyverük. A nyugati lovasoknál kisebb méretű, könnyebb dörzskerekes pisztolyokat DillichMagyar Krónikája is említi, s különös mód hordását a nyereg mögötti bőrtokban tudja. Ez a fegyver egyértelműen csak a közelharc válságos pillanataira tartalékolt védelmi fegyver volt. 72