Fatuska János – Fülöp Éva Mária – ifj. Gyuszi László (szerk.): Annales Tataienses I. Tata a tizenöt éves háborúban. Mecénás Közalapítvány. Tata, 1998.

Kedves Gyula: Fegyverzet és haditechnika a 15 éves háborúban

itt bevetett pikások vértezete könnyebb, mint Európa más részein (Németalföld kivételével). A tizenötéves háború első éveit leszámítva már nem használják a kar- és combvérteket, amelyek kellő védelmet nem nyújtanak, de a mozgást erősen gátolják. Használták viszont ezeket a védőeszközöket vaskesztyűvel is kiegészítve a „nagy kard mestereinek" nevezett gyalogosok, akik nevüket hatalmas méretű (155-196 cm hosszú, 4-6 kg súlyú) két kezes kardjukról kapták. Ezek az altiszti feladatokat is ellátó (mintegy tucatnyi pikásra jutott l-l ilyen katona) hatalmas erejű harcosok a közelharc mesterei voltak, ezért a nehéz védőfelszerelés. Az óriási kardok (a fegyvertörténet legnagyobb méretű vágófegyverei!) legfeltűnőbb jegyei a teljes hossz 1/3-át is megközelítő markolat és a penge felső részéből félholdszerűen kiágazó hegyes hárítótüske. A penge gyakran hullámos élkiképzésű (ún. lángolt él) a vágófelület növelése miatt, s a keresztvasat gyakran hárítógyűrűkkel szerelték. Hüvelye nem volt, vállra vetve hordták. Hatása a közelharcban félelmetes volt, csapásával vértezetbe öltözött ellenfelét is képes volt kettévágni a „nagy kard mestere", akinek különleges szolgálatait dupla zsolddal honorálta a hadfogadó. A pikások tisztjei rangjelző fegyverként használták az alabárdot, ezt a század elején a svájci gyalogság kezében még félelmetes támadófegyvert. Jelentős szerepet töltött be ebben a „hosszúnak" is nevezett háborúban a nagy számú könnyű fegyverzetű magyar gyalogság, a hajdúk. A szakirodalomban máig elterjed téves nézet, hogy a magyar gyalogosok nem nagyon használtak tűzfegyvert. Források sora tudósít ennek az ellenkezőjéről. Már a század közepén általános volt, hogy a várak védelmére magyar puskásokat rendeltek. A század végén a magyar hajdút bemutató minden leírás és képi ábrázolás legfontosabb fegyverként a rövid csövű, könnyű kanócos puskát említi, illetve mutatja be. Kelenik József kutatásai nyomán vált ismertté a hajdúk toborzására Adolph Althan ezredes számára kiadott megbízólevél 1604-ből, ami egyértelmű bizonyíték a puska magyar katonaság általi általános használatára: a magyar katonák puskával legyenek ellátva, „miként az a magyar nemzetnél szokásos". A rövidcsövű puska mellett könnyű magyar szablya és övbe tűzött csákányfokos vagy fokosbalta egészítette ki fegyverzetüket. Védőfelszerelést egyáltalán nem használtak, még sisakot sem. 67