Fatuska János – Fülöp Éva Mária – ifj. Gyuszi László (szerk.): Annales Tataienses I. Tata a tizenöt éves háborúban. Mecénás Közalapítvány. Tata, 1998.

Kelenik József. Tata helye és szerepe a végvári rendszerben a 16. század utolsó harmadában

Mivel éjszakára a vár csapóhídját felhúzták, a petárdát csak úgy tudták a kapuhoz illeszteni, ha valahogy áthidalták az állandó híd és a kapu közötti rést. Erre szolgált ez a speciálisan megépített hosszú kocsi, amelynek elülső részére a petárdát, a hátsóra pedig egy megfelelő ellensúlyt rögzítettek, így, jóllehet az elülső rész a petárdával már a várárok fölött „lebegett", a kocsi, a hátsó részen elhelyezett ellensúlynak köszönhetően nem vesztette el egyensúlyát, s nem zuhant az árokba. A török kapuőr ugyan nem értette, minek hoznak egy szekeret a hídra, de Pálffy lovasai megnyugtatták, csak azért van erre szükség, mert félő, hogy a kóborló hajdúk az éjszaka sötétjében még elragadják tőlük az értékes élelmiszert. Nos az éjszaka valóban sötét, az őr pedig igen álmos lehetett, mert már csak akkor fújt riadót, mikor Bernstein meggyújtotta a petárdát. Eztán pedig csupán már néhány pillanatra volt szükség ahhoz, hogy bekövetkezzen a robbanás. Az eredmény messze felülmúlta a várakozásokat, hiszen a petárda nem csupán a felhúzott hidat, hanem a mögötte levő kaput is szétszaggatta. Még szét sem oszlott a robbanás füstje, mikor húsz, a vallon lovas lövészek századából kiválogatott spanyol és vallon nemes rohant a vár hídjára. Az ő feladatuk volt, hogy egy előre elkészített „rohamhidat" vessenek át a várárkon, s ezen keresztül elsőként behatolva a várba addig tartsák a kaput, míg a rohamoszlop élén haladó 500 esztergomi hajdú meg nem érkezik. A hajdúkat Pezzen parancsnok német katonáinak válogatott osztaga követte. Ebbe az egységbe, mivel a kapuközben és a vár területén heves közelharcra lehetett számítani, kizárólag csak a kézitusában jártas pikások közül válogattak katonákat. Ehhez a támadáshoz azonban szokásos fegyverzetük, az 5-6 méter hosszú pika helyett alabárdokkal, és rövid lándzsákkal szerelték fel őket. A lövészeket és muskétásokat, hogy a fegyverek izzó kanóca el ne árulja őket, a huszárokkal együtt a rajtaütést fedező külső őrláncba osztották be. Háromszáz, hordozható hidakkal és létrákkal felszerelt magyar gyalogos pedig, mint Pálffy írja „... a vár másik...'" feltehetően nyugati oldalán a falakat megmászva igyekezett bejutni a várba. A robbanást követő néhány percben dőlt el a rajtaütés sorsa. Ha ugyanis a török őrségnek sikerült volna elállnia vagy eltorlaszolnia az amúgy nem túl széles kapuközt, a keresztények túlereje nem érvényesülhetett volna. Erre azonban - bár a mieink felkészültek rá - nem került sor, a rohamoszlop 500 hajdúja érdemleges ellenállás nélkül özönlötte el a várat. A készü53