Béres Mária szerk. - Tiszavilág : A Tiszazugi Földrajzi Múzeum Közleményei 5. (Tiszaföldvár, 2011)

ÉRTEKEZÉSEK - Móra Ferenc: Somogyi Károly emlékezete

ÉRTEKEZÉSEK gyi. — Mi nézni való van ott? Adok én a gyerekeidnek olyan könyvet, amelyikben ezerszer több állat van, mint abban a híres állatkertben! Azzal előszedte a természethistóriai könyvek közül a kincseket érő Oncken nagy rézmetszetes atlaszát s az álmaik egéből lezuhant szegény kicsi gyerekeknek be kellett érni az igazi, élő oroszlán helyett az Oncken bácsi rézbe metszett oroszlánjával, amelyiknek olyan sanyarodott képe van, mintha gazella helyett spenótot enne. Se kicsik, se nagyok íoldízű, kenyérízű, életízü örömeit, bánatait meg nem tudta érteni a könyvek embere, aki az életről való kritikáját mindig ebben foglalta össze: — Cudar világ, komisz világ! Az ő lelkének frontja a könyvek felé volt kiépülve. * A könyvek, a könyvek, — van-e öröm, amely tisztább, van-e barátság, amely nemesebb, van-e hűség, amely tartósabb lehetne, mint amit ők adnak? Feláldozott értük mindent, amihez egy magasrangú papot hozzájuttathatna a jómód: a bútorok pompáját, a fogatot, a választékos asztalt, a kitűnő pincét, a társasélet varázsát. És kapta érte cserébe tőlük az eszmék napkeleti gyöngyeit és napnyugati selymeit, a fantázia szárnyas lovait, királyi gondolatok aranytányéros lakomáit és nektáros kristálypoharait s remetesége mindennapos asztaltársainak az emberiség legnagyobb szellemeit. O nem szép nyomású lapokat és remekbe készült kötéseket gyűjtött a látogatóknak, hanem lelki magtárt halmozott fel magának. Európa minden kulturnyelvén olvasott és nem volt az emberi művelődésnek olyan tere, amelyet ő idegennek érzett volna magától. Minden szakbeli vezető munkákat gyűjtött és olvasott, és asztrológiákon, botanikákon, teológiai munkákon, művészethistórián, politikai történelmeken, útleírásokon, regényeken, mindenütt megtalálom kritikaíró ceruzája nyomait. Egy csodálatos emberméh volt, aki semmiféle könyv mézét nem hagyta megkóstolatlan, de mindnyája felett ott libegtette Unom fúlánkját... Mondják, hogy Márton-utcai háza a pádimentumától a padlójáig egy nagy könyvesláda volt, amelyikben csak ő ismerte a járást. Én azt hiszem, több volt ennél: aszkéta testéből kiáramló lelkének ez volt a fizikuma. Nem is akart tőle megválni soha. Az volt a szándéka, hogy a könyvtárával ő is lejön lakni Szegedre. Az én igazgatói szobám szép faragott bútorai az ő számára készültek. De ő sohase ült ezekbe a kényelmes székekbe és sohase nyitotta ki az inkunabulák szekrényét. Amikor hazajött a könyvtárához, mindjárt az első napon vitája támadt Reizner Jánossal, a könyvtár első igazgatójával. A két tüskés héjú ember egymásba akadt s a nábob, aki ide adta kincseit, visszafordult másnap reggel és sohase jött többet Szegedre, még a könyvtármegnyitás királyparádéjára se. * Még öt évig élt azután, de az már, — noha betegség nélkül — csupa haldoklás volt. Mély árnyékba bújt szemei, ezek a virrasztásokban elfénytelenedett, apró betűkön megfáradt igazi könyvtáros-szemek, mintha csak a könyvek tartották volna bennük az életet, mindjárt meggyengültek, mihelyest nem pihenhettek az egész életen át megszokott könyveken. Isten teremtett világából most már csak a virágok maradtak meg neki a Márton-utcai kertben, amelyet ő maga ültetett, később maga kapált, nyesett, öntözött. Itt szeretett ülni csillagfényes estéken a lugas bodor levelei alatt s míg kívülről elmondta a breviáriumot, megbókoltak előtte a nyári aszterek s édes szagukkal udvarolták körül a rezedák és violák, a falusi paplakok ártatlan virággyermekei. 1888. március 20-án, hetvenhét éves korában röppent vissza tiszta lelke az Úrhoz. Azóta onnan vigyázza, hogy vigyázunk a könyveire. Ha az esti órák barnulásában egyedül járok fent a könyvtárban és hol egyik, hol másik zugból hallok gazdátlan ropogásokat, sokszor van az az érzésem, hogy az öreg pap lelke simogatja ott az öreg kódexeket. És olyankor mindig megcsókolom gondolatban a kezét Szeged helyett és azt mondom neki: — Ne félj, szent ember, a végrendeletedhez tartjuk magunkat! Nem azt a végrendeletét értem, amit közjegyzővel Íratott, mert nem tudom, olyan raaradt-e utána, hanem azt, amit mintha a mai kornak írt volna végrendeletül egy 1860-ban megjelent röpirat táblájára: — Mi igaz az enemű iratok nézeteiben? 82