Béres Mária szerk. - Tiszavilág : A Tiszazugi Földrajzi Múzeum Közleményei 5. (Tiszaföldvár, 2011)

LOKÁLPATRIÓTÁK TOLLÁBÓL - Benke Ferenc János: Emlékezés Szabó nagymamára

TISZAVILÁCi V. soknál a legnagyobb újítása szegény nagymamának abból állt, hogy az asztalokat, székeket kirakatta az épületbelsőből a csárda előtti kocsiútra, s ott zajlott az élet, ott szolgáltak föl. Persze bennünket gyerekeket kevésbé zavart a belső gond, hiszen leérve a Tiszához klottgatyára vetkőzve rohantunk a vizhez, vagy elindultunk szedret szedni az erdőben. Nagymama idejében szabályos falusi árnyékszék volt az erdőben, amit évenként átraktak, különösen ha a Tisza kiöntött. Azt ugyanúgy fertőtlenítette nagymama, mint otthon a Virág utcait. A WC hátsó falához vizelde is kapcsolódott, amit körbefuttatott hajnalkával. Mindez megszűnt. Lassan a régi nagy ház már renoválásra szorult volna, de pénz erre nem jutott. A ház hátulja kezdett kidőlni, az épület jobb szárnya végéből le kellett bontani a nyári konyhát, mert bedőlt. A jobb oldali szoba ajtaját kivették és befalazták, így létrejött a mellette lévő mosókonyhával együtt egy szobakonyhás lakás, amit Koródi asztalosnak kiadott, így a kis ház és ennek a lakrésznek a bérlete jelentette a havi jövedelem nagy részét. Lassan elkoptak a jelesebb értékek is, mint az említett gramofon, a Singer varrógép, a szekér a csűrből és sok egyéb apróság. Nagymamán ekkorra mindinkább elhatalmasodott a betegség, a tüdőasztma lassan elemésztette. A háború vége nagyon megviselte, főként a '44-es kiköltözés, ugyanis a szép és értékes bútorának minden darabja eltűnt a lakásból, jószerével üres lakásba érkezett haza. A fél falut bejárta szegény, hogy összegyűjtse az összegyűjthetetlent. Az oroszlánfejes díszítésű asztalon kívül semmi mást nem talált meg. Agyat, szekrényeket, miegymást a gettóból hordtak át Koródiék segítségével, akik szintén onnan pótolták hiányzó bútoraikat. Milyen az élet! Most a nagymama onnan „kapott" segítséget, ahová egykor ő is sokat adott. Hiszen a zsidó gettó nagymama hatalmas hátsó szérűskertjének tőszomszédságában volt. Csupán egy 4. kép. Tisza-parti kirándulás 1929-ben; jellegzetes elemek: virágcsokor a hölgyeknél, töltőtoll a fiatalok szivarzsebében, s a fölmutatott borosüveg; édesanyám. Szabó Jolán (ülő sor, jobbról a második) deszkakerítés választotta el a portát a Feketeféle fateleptől, a későbbi gettótól. Amikor beterelték a szerencsétleneket a Tiszai alsó járásból, e kerítés egy deszkáját bontotta meg nagymama, és azon keresztül adott át almát, rengeteg mogyorót, süteményt és tejet a gyerekeknek. Esténként, amikor a jószágot ment bezárni, mindig átkukucskált a deszka résein, és az arra járók egyikének szólt, hogy hívják Feketénét, akinek odaadta, amit kérlek, vagy amit adni tudott. Egyébként nem kellett attól tartani, hogy meglátják, mert a portának ez a része az ellentétes oldaláról, a zug felől is deszkakerítéssel volt lezárva. Egyetlen valaki vehette volna észre a nagymamát, a telek végében lakó Táboriék, akiknek kertje drótkerítéssel volt a mama portája felől lezárva. Itt viszont csak egy szűk darabon lehetett átlátni, ugyanis a nagyobb részét a kerítéssel párhuzamosan az istálló és az ólak lezárták. A jól védett terület alkalmas volt a biztonságos beszélgetésre, a kérések teljesítésére. Meg kell jegyezni, hogy a csendőrök nem ügyeltek különösebben erre a területrészre. Mi gyerekek sokszor ott kuksoltunk a palánk mellett, és lestünk át a réseken, egyszer-kétszer nagyma107