Béres Mária szerk. - Tiszavilág : A Tiszazugi Földrajzi Múzeum Közleményei 5. (Tiszaföldvár, 2011)

LOKÁLPATRIÓTÁK TOLLÁBÓL - Benke Ferenc János: Emlékezés Szabó nagymamára

LOKALPATRIOTAK TOLLABOI. ^tejet, s még ma is látom lelki szemeimmel, amint nagymama a féloldalas tejes tölcsérre helyezve a fehér gyolcsot megszűri a tejet. Egyébként karácsony előtt már levágták a hízót, hogy az ünnepekre legyen egy kis füstölt ez-az. Előtte mindig libákat vágott nagymama, amelyeknek bizonyos részeit felfüstölte, és abból kitűnő pástétomot is készített. Ez volt az egyik esti vacsora vagy éppen a reggeli. A kolbász evésekor minden alkalommal elhangzott a varázsszólam, a polgári világ figyelmeztető szállóigéje: „több nap, mint kolbász". Szabó nagymama világa ebben az időben teljességgel hasonult a falusi polgári élethez, ami félig paraszti, félig pedig — mai szóhasználattal — vállalkozói volt. Mint már fennen említettem, amikor hazajöttek Budapestről, nagymama azonnal megnyitotta a Tisza-parti csárdát. Amint tudom, és elmesélték, a megélhetési kényszeren túl az is szerepet játszott, hogy mamának tapasztalata volt a vendéglátásban, amit részben a Normafa Vendéglőben szerzett, másrészről fiatalkorából merítette a Körös-parti gátőrháznál. Nagymama elmondása szerint a Vitályos-házban sok-sok vacsorát kellett adni, és neki mind a főzésben, mind a felszolgálásban részt kellett venni. Tehát volt alap — nem nagy kockázattal —, amire többé-kevésbé a vállalkozást építeni lehetett. A csárda fölépítését és a belső berendezés anyagi hátterét az örökölt földek egy részének eladásából fedezték. Az üzlet a nagymama tulajdona volt, és később, miután Jani bátyám megnősült először bérbe, majd véglegesen átadta neki. A Weekend elnevezésű vendéglő először a községtől bérelt erdőben volt a Tisza-parton, közvetlenül a gátlejáróval szemben, azon a részen, ahol a földvári gazdáknak az árterületi birtoka kezdődött, szőlővel és erdővel a cibaki-földvári határsávon. Ez a csárda, minthogy árterületen épült, tehát a Tisza-parti erdőben, ideiglenes építmény volt. Cölöpöket ástak le, azt körülfonták fűzfavesszővel, majd körbetapasztották — tehát úgynevezett paticsolt fal volt — és a kiszáradás után fehérre meszelték. A teteje nádtető volt. Az épület tőszomszédságával szemben szaletliszerű rész is a vendégek rendelkezésére állt, ahol az asztalok, és a lócák lábát a földbe ásták, vagyis mozdíthatatlanok voltak, mint a régi csárdákban. Később a '30-as évek elején a bérletet felmondták, és ezt követően megvettek egy — közvetlenül a cibaki határmezsgyén lévő, de még a földvári részhez tartozó — szőlő- és erdőterületet. Itt már más formában építették meg a csárdát. Az eredeti helyről egyebek között azért is költöztek el, mert a tiszai strand jóval lejjebb, a cibaki határrészen alakult ki, az ún. Rossz Jancsinál. A forgalom miatt tehát közelebb mentek a strandhoz, ami végtére is hasznosnak bizonyult. A csárda működtetése csak nyárra korlátozódott. Emlékszem, a nagymama minden vasárnap főzött, és ezen a napon csapolt sörrel is szolgáltak. Aprócska gyerek voltam, amikor nagymama már vitt magával a Tiszára. Halvány emlékem van arról — kb. 4 éves lehettem —, hogy az egyik szezonnyitásra lovas szekérrel mentünk, Jani bátyám, Vilma néném, a nagymama és én. A szekér meg volt pakolva székekkel, asztalokkal, edényekkel, és pontosan magam előtt látom, ahogyan az üvegpoharakat egy hatalmas pévahordó kasban szalma közé rakták. Mi nagymamával és nénjével ültünk a kocsin, míg Jani bátyám kerékpározott a szekér mellett. Lent a csárda épület belsejére nem emlékszem, csupán annyi maradt meg bennem, hogy az épület oldalfalánál a Tiszára néző részen volt a konyha, ahol legtöbbször reggeliztünk. A régi épülethez két emlékem fűződik. Az egyik, hogy este mindig lementünk a Tiszapartra és vártuk az esti személyhajót, ami nagy dohogással úszott lefelé. Mire a folyó e szakaszához érkezett, már javában lement a nap — akkor még nem tologattuk ide-oda az órát és időt —, és a hatalmas gőzös kivilágítva méltóságteljesen szelte a vizet, először maga alá szívta 2-3 méterre a parti vizet, majd hatalmas hullámokat vetve két oldallapátjával kihajtotta ugyanolyan távolságra a partra. Fél hétkor pontosan jött a hajó. És ezt a „csodát" jószerével mindannyian minden este végignéztük. A másik egy rossz emlék. A történet megértéséhez hozzátartozik az az emberi tapasztalat, hogy minden vízhez közeli erdőhöz szúnyogok hada társul. Amint beállt a szürkület, nagymama a csárda területén, de főként a jószágok ólja körül 102