Béres Mária szerk. - Tiszavilág : A Tiszazugi Földrajzi Múzeum Közleményei 4. (Tiszaföldvár, 2010)

ÉRTEKEZÉSEK - Dr. Szabó László: Balogh László, a nyelvész

TISZA VILÁG IV. 9 mári, tiszaháti magyar nyelvből indult ki. A legrészletesebben ismerte a nyelv hangtanát, legaprólékosabb jelentésárnyalatait, a hangsúlyt, s tisztában volt ezek köznyelvtől való eltérésével, s azzal, miként módosíthatják ezek az elfogadott, már megismert törvényszerűségeket. Már említettem, hogy Rohodra kerülése előtt sokat foglalkoztatta és kedvenc beszéd témája volt a Kraszna szó eredete, a Kraszna (Karaszna) folyásának meghatározása. Kraszna vize különböző szakaszainak szláv és magyar neve, ezek egymáshoz való viszonya. 1978-ban a Magyar Nyelvőr hasábjain publikálta tömör, a kérdést sok oldalról megközelítő cikkét. Megállapítja, hogy a Krasznának három neve is volt: Kraszna, Ejeg és Sár. Nem ugyanarra a folyószakaszra vonatkozik minden név. A szláv Kraszna „szép víz", „tiszta víz" és a magyar Ejeg „iható víz" egy rövid tiszta szakaszt jelent, míg a Sárnak nem volt szláv neve, s nem azonos ezzel a tisztavizü szakasszal sem. A rövid kis írásnak népességtörténeti, ősföldrajzi vonatkozásai, nyelv- és kultúrtörténeti vonatkozásai vannak, amelyek csak úgy bonthatók ki, ha valaki a helyi kiejtés és szóhasználatbeii különbségeket is ismeri és tudja hasznosítani, járatos a finnugrisztikában és szlavisztikában is. Háromoldalas cikke végén a levonható tanulságokat hét pontban foglalja össze, s helytörténeti, nyelvtörténeti és teoretikus vonatkozásai egyaránt vannak. Utalhatunk itt egy másik rövid, de nagyon tanulságos írására, amely korábban szintén a Magyar Nyelvőrben jelent meg A gyöngyös állatnév jelentéséhez címmel, s szintén a helyi szóhasználatból, jelentésváltozatokból indul ki, majd jut el általánosabb szintig. Az idős és ifjú melléknevek népnyelvi funkcióját elemző kis írásában megállapítja, hogy Rohodon és környékén ismerik ugyan a két melléknév kormeghatározó jelentését, de mellette egy helyi sajátosság, jelentésárnyalat is él: határozott ragadványnévi fúnkciójuk van. Ugyanígy a rohodi (szamosszegi) nyelvjárásban kap más jelentést dűlő szavunk. Az ő elemzésében a fenyves erdő > fenyves, lábas edény > lábas köznévi változás mintájára a dűlőút > dűlő változás is végbement tájnyelvi szinten, s a dűlő elem vette fel jelentéstapadással a dűlőút jelentést. Ide kell sorolnunk azt a kis tanulmányát, amely Hangutánzó és hangulatfestő szavaink geminátáiról címen jelent meg a Magyar Nyelvőrben, amelynek kiinduló pontja a nyelvjárás kutatás, a köz és népnyelv, irodalmi nyelv közötti különbség, ám melyben megvillan az a nagy, fiatal korában megszerzett tudás, finnugrisztikában való jártasság, ami kortársai emlékezetében megmaradt. d) Elmélet és módszertan. Előbb említett cikkéről szólva a kényszerű körülmények között kialakított sajátos módszerének lényegéről is szólottunk. Korábban is említettük, hogy a debreceni egyetemről Tiszaföldvárra kerülve, mint kutató nehéz körülmények közé került. Leginkább a könyvtár hiányzott, a megszerezhető friss irodalom, s természetesen az a szellemi környezet, amit egy nagy város egyetemével, nagy múltú iskoláival és szellemi aurájával nyújtani tudott. Ezen úgy segített, hogy megértve a kor szavát, még feltöltve az egyetem szellemiségével, élvezve professzorai és évfolyamtársai ösztönző támogatását, igyekezett új, a szülőföldjéhez tájilag is hasonlító Tiszazugban jelentős földrajzi név anyagot összeszedni, hogy majdan abból dolgozzon. Legyen friss anyaga. Saját nyelvjárását igen alaposan és tudatosan, nyelvész módjára is ismerte. Arra készült, hogy a Tiszazugban is megszerezze ezt a jártasságot. A sajátos, névtan és tájnyelv inspirálta kutatási módszer, megkövetelte a legaprólékosabb hangtani jelöléseket, s ebből, ennek segítségével egészen finom megállapításokra jutott (pl. a már említett. Tiszaföldváron belüli felekezetek eltérő nyelvezetének felfedezése). Nem csoda hát, hogy munkássága minden területén a tájnyelv, ezen belül is a nevek világa volt az etalon. Ebből indult ki, ennek a sajátosságai, eltérése a köznyelvtől, viszonya a mindenkori történeti nyelvi állapothoz volt szikrát vető acélja és kovája annak a gondolatnak, amelyből kiindult, amely körül írta a megoldandó feladatot. Az a tudás pedig, amit nyelvtudásban (finnugor nyelvek, német) és olvasottságban megszerzett, s megszerezni szándékozott szikrát felfogó taplója, éltető közege a majdani lángnak. Munkáinak mélyén mindenütt meglelhetjük ezt az összefüggés láncolatot, az ebből való kiindulást, s az ennek mentén következetesen végig vitt megoldást. 55