Béres Mária szerk. - Tiszavilág : A Tiszazugi Földrajzi Múzeum Közleményei 4. (Tiszaföldvár, 2010)

LOKÁLPATRIÓTÁK TOLLÁBÓL - Németh Gyuláné Kalóz Márta: Séták Tiszaföldváron 1939 - 40 környékén

TISZAVILAGIV. $ a gyerekrajcsúrt. Donnán bácsi sokszor volt úton — így mondták a lányok —, ő nem látta, nem hallotta, hogy mit művelünk. Valószínű ő nem tűrte volna a nagy felfordulást, amit időnként csináltunk. O a Kovács testvérek alkalmazottja volt, az italszállítmányokkal utazott időnként távolabbi településekre is, ahonnan nem jött haza naponta. Főleg ilyenkor állt a „bál". Most gondolkodóba estem, hogy leírjam-e, ami eszembe jutott. Végül úgy döntöttem, hogy leírom, hiszen abban állapodtam meg az elején magammal, hogy leírom, ami eszembe jut. Tehát! Egy vasárnap délután a nagy bújócskában én a pincébe bújtam két hordó közé. Mikor feljöttem, döbbenten látták, hogy a hátam penészes ragacs borítja. Ez nagy baj volt, mert a szép, égszínkék krepdesin ruhám akkor volt rajtam másodszor. Sírtam, mert féltem, kikapok, ha anyukám meglátja. Dormán néni megsajnált, gyorsan lehúzta rólam a szutykos ruhát, és azonnal kimosta. Úgy gondolta, hogy hamar megszárad. Igen ám, de a ruha a vízben összement. Egy ideig tanácstalanul nézegette, rázogatta, majd úgy döntött, kivasalja. Ez jó gondolat volt. A vasaló alatt nyúlt az anyag és a ruha kezdte visszanyerni eredeti méretét. Az idő telt, én egyre jobban féltem az itthon várható következményektől. Meg is volt rá minden okom. Akkor fordult velem elő először, hogy apukám értem jött. Általában tudtam, mikorra kell haza érkeznem. A Dormán család összefogott a megmentésemre. Bizonyították, hogy régen haza mentem volna, ha azt a kis foltot ki nem mosták volna akaratom ellenére. A nyomaték kedvéért a lányok még haza is kísértek, hogy anyukámnál is megvédelmezzenek. így a késedelemért nem kaptam ki, de a fejmosást azért, hogy nem tudtam vigyázni a vadonatúj, ünneplő ruhámra, nem úsztam meg. A Dormán ház olyan nagy volt, hogy egy részét bérbe adták. A háború előtt dr. Harsányi Ferenc ügyvéd, a háború után dr. Miklós Károly orvos bérelte. A Dormán ház sarkának közelében volt egy artézi kút kifolyó, masszív beton építményben. Az Árpád útiak mind onnan hordták a vizet. A Fő úton sem volt minden háznál vezetékes víz. Erről a kútról egy háborús emlék jutott eszembe. 1944 őszén, amikor már itt voltak az úgynevezett felszabadítók, az előbb már emlegetett kis akácerdőben egy nagyobb csapat román katona táborozott le. Nagyon furcsa volt akkor az életünk. Bizonytalanságban, félelemben éltünk. Megállt az élet. A máskor nyüzsgő, szorgos népek tétlenségben lesték a kerítések mögül, a házak ablakaiból az utcai eseményeket. Mindenki igyekezett minél észrevétlenebb maradni. így kémleltük mi is függöny mögül az utcát, várva a csodára, hogy jön egy fordulat, és helyre állhat a régi, megszokott életünk. Magyarra fordítva, hogy jönnek a németek, magyarok és kiverik innen azt a hordát, amelyik elözönlött bennünket. Ilyen hiú remények közepette vettünk észre két német katonát az út túloldalán. Jobbra, balra figyelve Földvár felől jöttek. Az egyiknél golyószóró volt. A kúthoz érve beszédbe elegyedtek az ott éppen vizet vevő emberrel, aki valószínű elmondta nekik, hogy hol vannak a románok. Természetesen mi ezt nem hallhattuk, csak az eseményekből kikövetkeztettük. Ugyanis az történt, hogy az egyik katona elindult a rövid Árpád úton a part alá, a másik kicsit alakított a katonai öltözéken. Sapkáját zsebre tette, nadrágja szárát a bokájára húzta, ezzel elfedve katonai lábbelijét. A fegyvert bal kezében úgy fogta meg, hogy testével párhuzamos legyen és a vizet vivő ember mellett, annak takarásában átjött az úton a mi oldalunkra. Ott hasra vágta magát, bekúszott az árokba és azon végig kúszva, a Balogh hentesék kapuja előtt az árok végében felállította a golyószórót, csövét a kis erdőre irányozva. Mi eddig figyeltük. Ekkor leengedtük a rolókat és lerohantunk a pincébe. Úgy gondoltuk, hogy a lövéseire válasz is jön, az pedig minket is veszélyeztet. Meg is szólaltak a fegyverek, majd hamarosan csend lett. Vártunk még egy ideig, aztán feljöttünk a pincéből és szétnéztünk az utcán. Sehol senki. A lövöldözés nyomait a házunk előtt lévő gömbakácok lehullott levelei, és apró cseréptörmelék mutatta. A házunk tetején biztosan meg lehetne még most is találni a sérült cserepeket. Szóval csend lett, a két német nyomtalanul eltűnt, a románok is elvonultak az erdőből, jött helyettük egy nagyobb orosz csapat. Nekünk pedig rá kellett jönnünk, hogy csodák nincsenek, a háború sorsa nem megfordítható. Sétámtól függetlenül jutott eszembe egy másik háborús emlékem. 44 őszén már közel voltak az oroszok, és sok rossz hír terjengett róluk. Féltünk és nagyon szívesen vettük volna, ha megállítják őket mielőtt ide érnek. No, 117