Béres Mária szerk. - Tiszavilág : A Tiszazugi Földrajzi Múzeum Közleményei 4. (Tiszaföldvár, 2010)

LOKÁLPATRIÓTÁK TOLLÁBÓL - Németh Gyuláné Kalóz Márta: Séták Tiszaföldváron 1939 - 40 környékén

TISZAVILAGIV. I arra emlékszem, hogy poharat törtek és valami hamuszórás is volt a szertartás részeként. A Pap Lászlóék telke után az egyházi terület elé érkezünk. Utunkat korlát zárja el, melynek közepén forgón lehet átjutni. A kőút felől végig mély árok, partján szép nyárfasor. (A fák elöregedtek, kivágták őket.) Az Iskola út sarkán ismét forgó. Az így elzárt gyalogútra csak gyalog lehetett bejutni és a csordára járó tehenek sem mehettek végig a templom előtt. Az egyházi terület jelentős része gyümölcsös, szőlős kert volt, amit a tanító és családja használt, valamint itt kaptak némi oktatást kertészkedésből a magasabb osztályok tanulói. Ennek itt nem volt túl nagy jelentősége, mert otthon mindenki tanulhatta szüleitől a mezőgazdasági munkát. Akkor még a gyerekek is részt vettek a család munkáiban. Kevés olyan gyerek volt, aki lődörgéssel, unatkozva töltötte el az iskolán kívüli időt. Ennek a kertnek egy részét az egyház eladta, lakóház épült rajta. A Tiszaföldvár c. könyvben olvasom: „...az 1892-ben felépült református iskola, mellette pedig az ószőlői református templom." Anyukám, aki 1909-ben született a református iskolába járt és ez a templomban volt. Én is ebbe jártam. A templom utca felőli vége templomi, felnőtt padokkal volt berendezve, a másik vége alacsony, gyerekeknek való, iskolai padokkal. Az iskola út sarkán épült ház tanítói lakás volt. Anyukám idejében Váczi Károly tanító és családja, az én iskolás koromban Dezső Sándor és családja élt benne. Én nehezen tudom ezt a házat iskolának elképzelni. Időznöm kell hosszasabban ennél az iskolánál is, hiszen életre szóló volt mindaz, amit itt kaptam, ami itt történt velem. A beiratkozás előtt pár napig tanultam anyukámmal azokat az adatokat, amelyek a beírásnál szükségesek. Eljött a nagy nap, és mi szépen felöltözve mentünk beiratkozni. A tanító úr kérdéseire önállóan válaszoltam, amiért persze megdicsért és én nagyon büszke voltam. Nem felejtem el, hogy anyukám milyen nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy érthetően, hangosan válaszoljak a kérdésekre. O ezt úgy tanulta az iskolában, és szükségesnek tartotta, hogy engem is erre tanítson. Bizony most sem ártana már az óvodában, de legalább az iskola alsó tagozatos osztályaiban a gyerekeket erre nevelni. Az első tanítási napon megismerkedtem a renddel. A terem templomi részébe nem volt szabad bemenni. Ugyanez vonatkozott a szószékre és a dobogóra, ahol a tanító úr asztala és karosszéke állt. Nem volt elkerítve, elzárva, mégsem ment senki a tilos területre. A padsorok között középen és a 2 szélen lehetett járni, l-l padban 5-6 tanuló fért el. Egyik oldalon a fiúk, másikon a lányok ültek. Legelöl az elsősök, és a legutolsó sorban a hatodikosok. A padon belül elfoglalt hely rangot jelentett. A középhez legközelebbi hely volt az első, ott ült a legjobb tanuló, ettől távolodva az egyre gyengébbek. Én az első napon a második helyet kaptam, de csak addig ültem ott, míg számonkérésre nem került sor. Akkor helyet cseréltem az elsővel és ettől kezdve négy éven keresztül megtartottam az elsőséget. Ezt itthon el is várták tőlem. Nálunk nem volt bocsánatos bűn a hanyagság. A tőlem telhető legjobbat kellett nyújtanom. Az elsőség feladatokkal járt. Ora elején a tanító úr osztályonként kiadta a munkát, majd leült a karszékébe, maga köré szólított egy osztályt, akikkel foglalkozott, akiknek magyarázott. A többieknek csendben kellett dolgozni. Ezt segítette az úgynevezett vigyázó, aki kiült az első pad első helyére szembe a tanulókkal, és kiszólította azt, aki vétett a rend és csend ellen. A bírói és ítéletvégrehajtói szerep a tanítóúré volt. A büntetés lehetett szóbeli megszidás, de a tábla krétatartóján készenlétben álló nádpálca is bevetésre kerülhetett tenyeres, körmös, súlyosabb esetbe fenekes kiosztásához. Jó időben egy-egy osztályt kiküldött tanítóúr az épület fala mellé, ahol a vigyázó vezetésével kórusban kellett mondani a szorzótáblát. Később a vigyázó kérdezgette is a tanítóhoz hasonlóan. Itt kezdtem gyakorolni későbbi szakmámat, amikor vigyázóként társaimat kérdezgettem. Az ablakok egy része olyan magasan volt, hogy nem láttunk ki rajta. Az alacsonyabban lévők alsó táblái be voltak meszelve. Csak a tanító úr tudott kinézni a kint gyakorlókra arról a dobogóról, amelyen a harmónium állt a padsorok mellett. Gyakran tanultunk főleg egyházi énekeket harmónium kísérettel. Ez a hangszer szolgált a vasárnapi istentiszteleteken és egyéb szertartásokon is. A tanítóúr volt a kántor. A harmónium nem volt lezárva, de természetesen nem volt szabad hozzá nyúlni. Ugy115