Béres Mária szerk.: Tiszavilág : A Tiszazugi Földrajzi Múzeum Közleményei 3. (Tiszaföldvár, 2008)

ÉRTEKEZÉSEK - Vas Béla: Az az igazság, hogy... (Tiszaföldvári és cibakházi történetek a XX. századból)

TISZAVTLÁG III hárman-négyen, a pap után, aztán mondták hangosan: „Kétszer három hat, berúgott a pap! " — De ott mindenki hallotta, meg látta! Na aztán mán nem tudta a szégyenít elviselni, elment Földvárrul. Tamás bátya dinnyézik Gál Lajos vót akkor a tiszteletes úr, a 30-as években történt ez, úgyhogy Tamás meg, (Ágoston Tamás) arra járt valahun a Tiszaparton, vagy annak is vót arra föggye. Ilyen haleszoknak hittak ezeket a 300—400 kvadrátos földeket. Na aztán ment hazafelé egy helyen, vót egy dinnyefőd, látta Tamás, hogy a gunyhóba nincs senki. Lement a dinnyefőd közepibe, értett a dinnyekopogtatáshoz, melyik érett, melyik nem. Egy érett dinnyét, olyan 5 kilós formát levett, aztán kétfelé vágta, az egyiket a lába közé vette, leült a fődre. Aztán hát ette, egyszer arra sétált a református pap, odaköszön, hogy: — „Jó napot Tamás! " — „Adjon Isten tiszteles úr!" Mondta a pap, hogy jó étvágyat. — „Köszönöm szépen, tessék gyónni hozzám, szívesen megkínálom, van másik bicskám is, a másik felihö ' még nem nyútam, tessék gyünni, oszt enni!" — „Hát köszönöm Tamás, elfogadom, mer' úgyis szomjas vagyok. " A pap fekete ünneplő ruhába vót, leguggolt, aztán úgy eszegette. Egyszer felugrik Tamás, a pap háttal vót a gunyhónak. — „Hú, basszaIsten, tiszteles úr, szaladjunk, mer ' gyün a dinnyék gazdája! " Vincze Tamás halála Valahogy búzát szedtek fel kisgazdánál. Tamás bácsi is segített felszedni a búzát, mer' 4. ábra. Korabeli utcarészlet, Cibakháza (Képeslaprészlet; Gyevnár László tulajdona) tán eladták, de úgy zsákba kellett szedni. Aztán a tulajdonos, akié vót a búza, mán végzéskor aszonta: — „Na Tamás, még a fizetésen felül ezt a zsák búzát haza viszed, ha haza bírod vinni, tied ez a búza, csak a zsákot add vissza!" Félúton összerogyott Tamás, oszt meg is halt, a szíve nem bírta. Hát mán 70-en túl vót mán. Süket Béni A pénzt mindig Béni bácsi kezelte a háznál. Hát oszt ugye a Mariska néni ment vóna a botba vásárolni. Kimegy az udvarra, mondja, hogy: „Benjámin! Benjámin!" — „Na mi haj van?" — „Adjon kendpézt, mer' megyek a botba vásárolni!" Aszongya: — „Igeeen? Ilyenkor Benjámin? Máskor meg süket Béni?" Maga csinálta, mint Béni bácsi a kiscsikót! Hát aztán Béni bácsi mán az előző téli napokba' megrendelt a szíjgyártóná' lóhajtó ustornak való szíjat, meg sallangokat, de aszongya ne rakja rá, mer' majd azt ő akarja tovább csináni, csak szabja le. Hát jó' van. Azt mondta a szíjgyártó, rendben van Béni bácsi, úgy lesz, ahogy mondja, ü meg, mer' szőlejük is vót, Béni bácsiéknak, előre nevelt olyan szíj ustornak való egyenes surját meggyfábú'. Na aztán azt haza hozta a szőlőbű', hogy majd arra rá is szerelte ugyan a szíjat, mán készre csináta, kiült a gangra a kisszékre, ott müvészkedett az öreg. Hát jó' megcsináta, nem arrú' vót szó, felállt, meg-meg suhogtatta, gyönyörködött a munkájába'. Na aztán ez úgy 10.00 óra tájba' vót, Mariskának híták a feleségit: — Mariska, he! Befogom a lovakat, lemegyek a rétre, kaszát is viszek, csapkodok egy kis ződ herét a jószágoknak. Meg odakötöm a kiscsikót is az anyja mellé, hagy járódjon. — Jó' van Benjámin! Jó' van menjen, addig megfőzök legalább. — Hát be is fogott az öreg, a kiscsikót is odakötötte az anyja mellé, ballagnak szépen lefelé a rétre. Hát oszt valaki odaköszön Béni bácsinak a járdárú' a kocsiútra: — Jó napot Béni bácsi! De szép kiscsikója van! Az öreg meg az ostorára értette, mer' abba gyönyörködött: