Béres Mária szerk.: Tiszavilág : A Tiszazugi Földrajzi Múzeum Közleményei 3. (Tiszaföldvár, 2008)

ÉRTEKEZÉSEK - Szabó László: A Tiszazug állattartásának korszakai II. (XX. század)

kulnak a termelőszövetkezetek nagy sertéstelepei és tartási rendje, állapodnak meg néhány kívánatos, jól tartható fajtánál. Ugyanebben a korszakban az önellátásra berendezkedett parasztság másik lehetősége a baromfitartás volt. így juthattak csak húshoz saját szükségükre is. Legjelentősebb mértékben a tyúk állomány szaporodott. Nagy falka libát nem lehetett tartani még akkor sem, ha sok elvadult határrészen éppenséggel kívánatos lett volna libát, esetleg az itt kevéssé ismeretes pulykát tartani. A hatóság erre nem nagyon adott lehetőséget. Nyolc-tíz liba azonban a legtöbb ház29. ábra. Takarmányos zsák az istállóban mérőedénnyel (Tiszainoka, 1979. Fotó: Szabó L.) tartás, az adottságokhoz való igazodás, a hatósági beavatkozással javított színvonal, egységesedő fajták, a gazdálkodás rendjébe való beilleszkedés, véget ért, lezárult a paraszti állattartás klasszikus korszaka. A fokozatos hanyatlás eredménye, hogy ennek emlékét és még meglévő maradványait foghattuk meg az 1970—80-as években, látható visszfénye még napjainkban. A következő korszakban a „nagyüzem" vette át a szerepet, az vált meghatározóvá a szarvasmarha, a birka és sertés tartás területén. A szarvasmarha tartásban az úgynevezett százas istállók építésének kora következett be, melyeknek építését komoly és kedvező hitellel támogatták. Ma ezeknek elhagyott romjaival találkozhatunk (pl. Tiszaug). A borjúnevelés külön cél volt, szintén százas borjúistállók építése jelezte a fejlődést (pl. Szelevény). Másik támogatott dolog a nagyüzemi sertéstartás (pl. Mezőhék), ahol steril körülmények között, betonaljzaton, infralámpás malacnevelőkben folyt a fehérbe öltözött gondozók munkája, miközben hatalmas tavakba gyülekezett a híg trágya, hogy kiölje egy évszázadra előre minden növény csíráját. A termelőszövetkezet a juhászatot ismét fellendítette, s az újonnan megépített vagy 30. ábra. Kukoricagóré (Cibakháza, 1969. Fotó: Szabó F) nál volt, s tartottak saját célra ugyanennyi kacsát is. Függött attól is, hogy a falu melyik részén lakott valaki, volt-e a közelben holtág, nádas, vízállás. Annak ellenére, hogy a tyúk tartása a táplálkozás számára is fontossá vált, nem honosodtak meg új fajták. A Tiszazugban az igénytelenebb, de nagyobb testű, egészséges és korábban is tartott parlagi fajták máig megőrizték vezető helyüket. Vezető szerepüket a baromfi udvarban. Az 1950-es években általános romlás és pusztulás megy végbe az állatállományban, s ezzel a két háború között kialakult és viszonylag magas szintre emelkedett paraszti állat31. ábra. Libák számára elkerített rész az udvaron (Csépa, 1982. Fotó: Sztrinkó István)