Béres Mária szerk.: Tiszavilág : A Tiszazugi Földrajzi Múzeum Közleményei 3. (Tiszaföldvár, 2008)

ÉRTEKEZÉSEK - Szabó László: A Tiszazug állattartásának korszakai II. (XX. század)

nóól építésére alkalmas méretű udvarok egész sora bizonyítja ezt. Mindez azt is jelentette, hogy egy-egy tiszazugi településen a XX. században, leszámítva néhány nagyobb gazda telkét, sem megfelelő nagyságú, sem megfelelő számú, az állattartás céljait szolgáló istállót, ólat nem tudtak építeni. Ez eleve korlátozta az állattartás méreteit is. Annak az egy-két tehénnek, egy pár lónak vagy egy anyakocának elhelyezésére nem volt érdemes áldozni, építménybe beruházni. Nem véletlen ezért, hogy a melléképületeknek mind a fal- és tetőanyaga, padlása és padozata, nyílászárói a legegyszerűbb és legolcsóbb módon, helyi anyagokból készültek. Ez az alkalmazott technikát is konzerválta."' A mind a nagyobb, mind a kisebb telkeken arra törekedtek, hogy a véggel utcára néző három- vagy négyosztatú lakóház végébe épüljön az istálló. Az istállónak, ha rangosabb volt, kétszárnyú ajtaja középen helyezkedett el, ha kevésbé rangos és emiatt kisebb is, egyszárnyú is lehetett, s ekkor többnyire aszimmetrikusan, inkább jobbra tolódva volt az ajtaja. Még a nagyobb istállóban is egy pár ló egy csikónak való hellyel, illetve két—négy tehén egy borjúval fért el. Az ajtótól rendszerint mindig balra volt a dikó (fekhely az istállóban alvó legénynek). Az istálló rövidebbik fala mentén a dikó fejétől, kezdődően volt a lovak állása, szemben a hosszanti fal mellett húzódott a tehenek jászla (3-4 tehén, ha nagyobb volt az istálló) és a jobb oldali fal mellett lévő jászolhoz a növendék marhát kötötték ki. Az ajtó bejárattól jobbra a fal mellett takarmányos ládák, zsákok voltak bennük — vagy rajtuk kupával, bádog vagy cserépedényféle, amivel az abrakot, szemes kukoricát, korpát, darát adagolják. Jobb oldalon, ha nem volt annyi jószág, állhatott egy elrekesztett rész, ahová szénát halmoztak fel, hogy 21. ábra. Juhász a kunszentmártoni piacon (Kunszentmáton, 1976. Fotó: Szabó L.) időnként egy-egy villával onnan tehessenek a jószág elé. Ismeretes, de nem jellemző a Tiszazugban a szénapadlás rangosabb, vályogfalú istállókon. Ennek kívülről volt egy a háztetőből ferde tetővel ellátott, ajtóval zárható nyílása, ahová a megrakott szekérről feladogatták a szénát, majd egy felhajtható deszkaajtón át {lyuk) az istálló belsejébe, a jászol szabad részébe eresztették. Az SZMNA tanúsága szerint a megye tornácos építésű házainak végében lévő istállók külső falához (esetleg lopott tornáccal) egy félig nyitott szénatartót ipeco) építettek, amit naponta egyszer feltöltöttek és innen pótolták a jászolból hiányzó szénát. A nagyjából hasonló anyagi szintű Tiszafüred környéki községek22. ábra. A téesz birkahodálya sózóvályúkkal (Tiszakürt, 1977. Fotó: Szabó L.) nél ez a szénatartó megtalálható, míg a Tiszazugban elvétve fordult elő."" A melléképületek meglehetősen kezdetleges módon épültek: sövény- és nádfal gyakorisága a vályog mellett, a közfalakat gyakran napraforgószárból vagy deszkákból, dorongokból vagy hasított fából építették, az ajtók igen gyakran tok nélküliek, az ajtószárny földbevert gerendá21 Az említett irodalom mellett beszédesen szól erről Szabó L., 2005. cikke, amely a nád szerepét vizsgálja a térség népi építkezésében és az aprólékos leírások jól mutatják a legrégebbi technikai és technológiai tudás továbbélését. 22 SZMNA I. 11. kcs.