Béres Mária szerk.: Tiszavilág : A Tiszazugi Földrajzi Múzeum Közleményei 3. (Tiszaföldvár, 2008)

ÉRTEKEZÉSEK - Szabó László: A Tiszazug állattartásának korszakai II. (XX. század)

megcsonkított országban vezették be. Ez mindenképpen azzal járt, hogy nem érte el a kellő hatást, sokkal nagyobb teret adott a hagyományok fennmaradásának, mint amekkora kívánatos lett volna. Modernizáló, gazdálkodást serkentő hatása ezzel csökkent. A törvény bevezetéséhez szükséges volt a tulajdon- és használati jog rendezéséhez. Tisztázni kellett, hogy ki jogosult a lakosok közül a közös földek használatára és abból mi illeti meg. Ahol az egykori földbirtokosok és a falu, illetve a vízszabályozások során felállított különböző társaságok a község, illetve a falu népe között vita volt, azt szükséges volt rendezni. Pontosan kijelölték pl. hogy az Ar-, illetve a Belvízmentesítő Társulatok tulajdonába mely részek tartoznak, s ezek milyen módon és feltételek között hasznosíthatók állattartási célra (rét, legelő). A töltések, csatornák mentének használata a gátőrök járandósága volt, s nemcsak lehetőséget és jogot biztosítottak az állattartásra, hanem kötelezően előírták a terület gondozását, karbantartását. A volt birtokosok és a falu vitás ügyei már korábban, a XIX. században rendeződtek, megtörtént az elkülönítés, kialakult a használat módja. Jellemző volt a Tiszazugra, hogy mivel az 1880-as évek után megindult szőlőtelepítés a középbirtok addig szinte értéktelennek tekintett homoki legelőket vette igénybe, nem keletkeztek a paraszti legeltető állattartást érintő konfliktusok. A vásárlás útján szerzett tulajdonjog erősebb volt mindennél. Az emlékezet szerint nem jelentett nehézséget az őszi határ legeltetése sem. A birtokosok vagy bérlők még akkor is, ha modern istállózó állattartó üzemáguk nem volt, nem vették rossz néven, ha a falu különböző falkái a betakarítás után szabadon járják az ő földjeiket is. Ott, ahol modern tehenészet vagy sertéstartás volt a határ legeltetése nem volt különösen fontos, nem illeszkedett a tartásrendbe. Egyedül az uradalmi birkanyájak kihajtására vették igénybe szabadulás után a határt, de a kialakult rend szerint ezeket mindig a szarvasmarha után hajtották rá, s így nem okozott zavart. A kondát nem volt szokás rendszeresen a tarlón legeltetni. Saját kukorica földre egyénileg hajtottak ki néhány darabot gyermekek felügyelete mellett. A határ szabadítás utáni legeltetését szintén a Legeltetési Társulat szabályozta, s vitás esetekben a vezetőség lépett fel a falu érdekében, tárgyalt a tulajdonosokkal. A törvény pontosan megszabta a Legeltetési Társulatok szervezeti felépítését, az irányítást, az egyes tisztségviselők, belső testületek és a tagság jogait és kötelességeit. Nem sokban különbözött ez a szervezeti felépítés az úrbéres testületekétől, amely pedig a jobbágy14. ábra. Botjára támaszkodó juhász (Tiszakürt, 1977. Fotó: Szabó László) 15. ábra. Nyáját kísérő juhász — a bot pihentető tartásban (Tiszakürt, 1977. Fotó: Szabó L.) 16. ábra. A bot ideális hosszának mérése — testreszabott (Tiszakürt, 1977. Fotó: Szabó L.) 13 SZABÓ I., 1980. 201—202.