Túri Zoltán szerk.: Tiszavilág. A Tiszazugi Földrajzi Múzeum Közleményei 2. (Tiszaföldvár, 2007)
ÉRTEKEZÉSEK - Szabó László: A Tiszazug állattartásának korszakai I. (XVIII-XIX. század)
jobbágyfelszabadítás előtt csaknem megszűnt az éjszakai legeltetés. A munkára fogott lovakat — amint az idő engedte — éjszaka továbbra is a szabadban tartották, de az állatokat mindenki egyénileg őrizte. Megyeszerte ismeretes, a Tiszazugra is jellemző volt, hogy a kipányvázott lónál — amelynek lábán egyébként béklyó volt — a pányva hosszával úgymond „az időt tudták mérni". A földön elfekvő — látva a fű minőségét — olyan hosszúra vette a pányvát, hogy egy meghatározott idő múlva a ló, ha körben lelegelte a területet, továbblépve a fejébe, lábába akadó pányvával felébresztette pásztorát, aki ekkor vagy behajtotta, vagy arrébb ütötte a pányvakarót. A paraszti állattartás jelentőségének csökkenése, a vízszabályozások hatása a gazdálkodásra, a kapitalisztikus nagybirtok kialakulása az új birtokosság kezén A jobbágyfelszabadulás után a táj életében a legnagyobb változást a vízszabályozások megindulásajelentette. Ez átalakította a táj képét, a gazdálkodás struktúráját. A szántóföldek területi részesedése a határból ugrásszerűen megnövekedett. Most már nem a víz ellen kellett küzdeni, hanem meg kellett oldani a rét- és legelöhiányt. Az új birtokosoknál ez viszonylag könnyen ment, mert nemcsak szántót, hanem takarmánynövény termesztésére alkalmas művelhető földterületet is nyertek. A fajtaváltás, az istállózó állattartás bevezetése az előző korszakban az uradalmak gyenge anyagi helyzete miatt nem ment ugyan végbe, de azok alapjait lerakták. Létrejöttek a majorsági központok, amelyeket modernizálni kellett. A XIX. század utolsó harmadára kialakultak a modern tehenészetek, s a nagyüzeminek mondható) sertéstartás is jelentőssé vált. A Kövér, a Schwab, a Harkányi és a Haraszti birtokok tűntek ki leginkább fejlett állattenyésztésükkel. A juhászaiban a merinói fajta egyértelműen uralomra jutott, de tartásmódja nem változott, legfeljebb a téli takarmány szerepe növekedett meg a tenyésztésben. A vízszabályozások és a majorságok szerveződése mindinkább megnehezítette a paraszti állattartást. Egy-két tehén tartása is nehéznek bizonyult egy középparaszti gazdaságban. Az úrbérrendezéskor elkülönített legelőn másként kellett a legeltetést megszervezni, be kellett a legelőt osztani. így alakult ki a soros legeltetés, amely szigorúan megszabta az állatfajták legeltetésének sorrendjét, idejét. Megszűnt az ugar: természetesen ez is csökkentette a legelő területét. Legelőterület hiányában visszaesett a paraszti juhászat volumene, ugyanakkor megnőtt a sertéstartás jelentősége. A sertés a konyhai hulladékot felélte, s a legkisebb gazdaság is megbírt legalább két malacot. Az 1840— 50-es években teljesen megszűnt a szabadban háló, ridegen tartott disznónyáj, s a sertés háziasuk, a beltelek állandó lakójává vált. Eltűntek a régi kanászok, a rideg nyájak őrzői, de megmaradtak a kondások: a naponta kihajtott disznók vigyázói. A pásztorok rangsorában ők lettek az utolsók, holott a kanásznak még komoly rangja, tekintélye volt. Ez odavezetett, hogy a kondások az I. világháború után a cigányok közül kerültek ki. A legértékesebb jószág a szarvasmarha volt. Ez — mint az ország más részein is — a vagyon felhalmozását jelentette, a marha szavunk egyúttal „kincset" is jelent, a vagyon mérhetőségét. (Sok szép marhája volt. Azaz gazdag, amibe beleértendő földje, háza, pénze, ingó vagyona stb.). A XVIII. század közepéig az adózóképesség megállapítása egyértelműen a lábas jószág alapján történt. A négy- vagy hatökrös gazda megnevezés a Tiszazugban is a rangot, a vagyoni állapotot mérte. Szintén a szarvasmarha jelentőségét mutatja, hogy a Tiszazugban — más térségekhez hasonlóan — főként a marhatartás befolyásolta a település szerkezetét." 1 Megállapíthatjuk, hogy a kistáj községei egyértelműen kertes telepü25 SZMNA I. 39. kérdéscsoport — NÓVÁK L., 2003.
