Túri Zoltán szerk.: Tiszavilág. A Tiszazugi Földrajzi Múzeum Közleményei 2. (Tiszaföldvár, 2007)
ÉRTEKEZÉSEK - Szabó László: A Tiszazug állattartásának korszakai I. (XVIII-XIX. század)
után sem változik a Tisza mente birtokos területein szinte semmi: a jobbcígyok a földesúr tulajdonát képező területeket szinte szabadon használják minden ellenérték és ellenszolgáltatás nélkül... " Olyannyira, hogy a földesúr az elbirtoklástól tart. Hasonló félelme volt a törökszentmiklósi Almássyaknak is, akik taxás szerződést kötöttek, és kedvező feltételeket teremtettek a betelepülők számára, majd városi ranghoz juttatták jobbágyaikat. A szabad földhasználatot korlátozták, s 1765-től újraosztó határhasználatot engedélyeztek a közösségnek. 9 Tiszakürt esetében is megfogalmazta az instrukció, hogy határozottan ki kell jelölni a birtokhatárokat: ..kimért földek végein és szélein huzattasson egy állandó borozda, s minden esztendőben újíttasson, hogy a 'Jobbágy to5. ábra. Kipányvázott kecske (Tiszakürt-Öregszőlő, 1975. Fotó: Szabó László) vább ne foglalhasson". S mint ez korábban is megtörtént: ne hogy az abususból ma-holnap uzust formáljanak". Ez a szabad használat egyaránt érvényes volt a szántókra, a rétekre, a legelökre, az erdőkre, a nádaló rétekre és a halászvizekre; a földesuraságnak a tiszai birtokai semmit nem jövedelmeztek. Ezért komolyan kellett venni a regulációt, pontosan meg kellett állapítani az urbáriális kötelezettségeket, s ha többet használt a község vagy valamely jobbágy, mint ami megillette volna: „...pénzbeli alku szerént fizet...", vagy „fele haszonra miveli ". Ennek ellenére kiderül, hogy tiszttartót és ispánt korábban is alkalmaztak, s a kürti birtok már 1722-ben a Steössel család kezére jutott. Az uradalmi gazdálkodást azonban nem sikerült megszervezniük, ezért a korábbi szabad földhasználat érvényesült. „Elég az — írja az instrukció —, hogy többi között a ' Kürthi Hellység Szőllő-Szigettben fekvő Remanentiális, vagyis allódiális Kaszállémkat bornyú járásnak nevezete alatt mái napig bitangollya, melly is mindenek előtt meg tilalmaztassék, és az Uraság számára meg használtassák, ugy nem különben a ' Sághi Szigeti, ezenn két hellyrül feltakarétandó széna Juhok számára bé hordattasson, egy a ' eszrengájához nem messze jel kerittendő Kertben. " Az uradalom többi falujában szintén több hasonló esetre hivatkozik a szántókkal, a legelőkkel, a kertekkel, a halászóvizekkel és a nádas rétekkel kapcsolatban. „...Többnyire a ' mit itten a Kiirthiekrül szólottunk, az nem különben többi Helységeinkre azonn esetben terjed. " A legkorábbi adataink ennek ellenére az állattartás túlsúlyát mutatják, s valójában igen vegyes, a határt minden lehetséges módon élő és az életéért keményen küzdő népességgel állunk szemben. Ez természetes, hiszen a török hódoltság alatt megmaradt népesség visszatért egykori településeire, másfelől az idesereglö népnek az elvadult tájat ismét birtokba kellett vennie. A hét éves Tisza-kutatás során azzal kellett szembesülnünk, hogy egy elhagyott terület (még ha víz nem is járta) milyen módon vadul el alig egy évtized alatt (gondozatlan ártéri gyümölcsösök, hullámtéri legelők, rétek). A határ nagy részét a XVIII. század 60—70-es éveiben az állandóan vízmentes, illetve az időszakosan elöntött legelők és rétek uralták, a szántók növelése csak a növényzet kiirtásával vált lehetségessé. Az elvadult vagy épphogy birtokba vett területeket elsősorban legeltetéssel lehetett hasznosítani (a legelők állandó tisztán tartása, káros növényektől való megtisztítása, trágyázása). A korszakot egyaránt jellemezte az egyéni legeltetés, illetve a pásztorok felfogadása, akik sem a faluhatárokat, sem a birtokhatárokat nem vették figyelembe. A földesúri réteket szabadon, a földesúr kárára kaszálták. Szántóikon 9 SZABÓ A., 2001. 263—264. o. 10 SZABÓI., 1994. 101. o.
