Mező Szilveszter - Túri Zoltán szerk.: Tiszavilág. A Tiszazugi Földrajzi Múzeum Közleményei 1. (Tiszaföldvár, 2006)

FÖLDRAJZI GYŰJTEMÉNYEK, TERMÉSZETTUDOMÁNYOS TÁRLATOK - Hír János: Évmilliók üzenete Nógrádban

je még a nemzetközi szakirodalomban is vitatott. Tény, hogy a Salgótarján környéki ősormányosok idősebbek, mint a Zagyvapálfalvai Tarkaagyagra települő Gyulakeszi Riolittufa, melynek radiometrikus korát 19,6+1,4 millió évben határozták meg. A legnevezetesebb lelet a Kotyházán talált Prodinotherium hungaricum állkapocspár (ÉHIK 1930), melynek ma már sajnos csak a gipszmásolatát tudjuk bemutatni, mivel eredetije az 1956-os forradalom idején tűzvész áldozata lett. Az eggenburgi korszak végi szárazulaton képződött az Ipolytarnóci Lábnyomos Homokkő is, mely az akkori élővilág egyedülálló, kőbe merevült emléke. A ma már védéicsarnokkal óvott területen összesen 1293 egymástól markánsan megkülönböztethető lábnyom található. Ezek döntő többsége orrszarvúaktól származik, de felismerhetők páros ujjú patások, ragadozók és különböző madarak nyomai is. A lábnyomos homokkőfelszínt egy hirtelen vulkánkitörés forró poranvaga (alsó-riolittufa=Gyulakeszi Riolittufa) konzerválta. A lábnyomokat Rock Hugó és Tuzson János fedezték fel 1900-ban, melyeket hazai és külföldi tudósok több nemzedéke tanulmányoz azóta is. Közülük TASNÁDI KUBACSKA (1976) végzett több évig feltárómunkát. A közelmúltban KORDOS (1985) irányításával egy újabb lábnyomos felszíndarab került napvilágra, amely fölé egy második védőcsarnok is épült. A robbanásos \oilkánkitörések által produkált riolittufa törtémelékanyaga súlyos természed katasztrófát okozott. Ugyanakkor mégis ennek köszönhető, hogy Ipolytarncicon különösen jó állapotban konzerválódott a miocén eleji növényvilág. A fák törzsei (Pinuxylon tamoc%iense) átkovásodva maradtak fenn. Közülük a legnevezetesebb az úgynevezett „gyurtyánkő" volt, melyet a XIX. században természetes hídként is használtak (KUBINYI 1842). A lombozat levéllenyomatok formájában őrződött meg. Az ipolytarnóci flóra olyan fajokból áll, melyek jelenkori leszármazottai Délkelet-Ázsia trópusi, szubtrópusi erdeiben élnek (HABLY 1985). Ezek közül az alábbi fajok a kiállításban is szerepelnek: Smilax aspera, Carya bartkói, Persea speciosa, Magnolia sp., Engelhardtia osbergensis, Cyclocarya cyclocarpa, Laurophyllum sp., Utsea ipolytamocense, Platanus neptuni, Daphnogene cinnamomeifolia, Laurophyllum pseudoprinceps, Oreopanax protomulticaulis. 7. Korai miocén ottnangi korszak (18 millió évtől 17,2 millió évig) Az alsó-riolitmfa lerakodása után a terület megsüllyedt és kőszénmocsarak borították el. A salgótarjáni szénmedence három fő széntelepe közül a legalsó valódi édesvízi körülmények között — mocsárcipmsok (Taxodium) korhadó faanyagából — keletkezett. Az I. és a II. telep már félsós vizű lagúnában képződött. A szénbányászat másfél évszázadon át meghatározta a térség gazdasági életét. Ennek emlékei a Salgótarjáni Bányamúzeumban láthatók. Ma már csak a székvölgypusztai külszíni fejtésben folyik szénbányászat. A szenes összlet igen gazdag ősmaradványokban. Az 1960-as évekhen Mátranovák térségében gyűjtötték a Magyar Természettudományi Múzeum által kölcsönzött kiállítási anyagot: Unió nogradensis, Arca toroniensis, Chlamys scabrella, Pteria studeri, Pitaria taurorugosa, Modiolus excellensis, Panopea menardi, Ostrea sp., Pirula candita, Congeria brandti. 8. Középső miocén kárpáti korsók (17,2 millió évtől 16,4 millió évig) A szénképződésnek egy új tengerelöntés vetett véget, melynek jellegzetes partközeli üledéke az Egyházasgergei Homokkő. A képződményekben igen gyakori egy Rzehakia nevű kagylófaj. A formáció típusszelvénye Kazár község közelében található, ahol a R%ehakiaL mellett cápák és egyéb tengeri halak fogait is begyűjtötték. A kiállított gerinctelen ősmaradványokat a Magyar Természettudományi Múzeum kölcsönözte: Paphia benoisti, Egyházasgerge, Panopea menardi, Szalmatercs, Miltha ottnangiensis, Piüny,