Mező Szilveszter: Tiszazug – Egy alföldi kistáj a víz és az ember szorításában (2003) / 833-2003

elfelejtkeznünk a szelek tájformáló tevékenységéről sem. A Csépai-fertő egyidejűleg viseli magán a víz és a szél felszínalakító munkájának nyomait. Az uralkodó, többnyire északias irányú erős légáramlatok a vidék több pontján is kisebb-nagyobb szélbarázdákat, illetve deflációs mélyedéseket vájtak a puha, többnyire homokos felszínbe. Egy ilyen szél által kimélyített hatalmas „gödörben” alakult ki a Csépai-fertő közel 68 hektáros lefolyástalan területe is, melyet nemcsak jelentős kiterjedése, de relatíve nagy mélysége is megkülönbözteti a környék - genezisét tekintve hasonló ám csak csökevényesen kialakult rokon formáitól. A deflációs mélyedések kifejlődését a viszonylag gyér természetes vegetáció, valamint a különböző, ember által meghonosított kultúrnövények védő hatása mellett jelentős mértékben gátolja a térségben általánosan tapasztalható magas talajvízállás is. Amint a fokozatos anyagelhordás következtében a süppedék alja eléri a legfelső vízzáró réteg fölött felhalmozódott víz szintjét, a talaj átnedvesedik, a mélyedés fejlődése pedig hirtelen megtorpan. A Csépai-fertő esetében Aiolosz munkáját jelentős mértékben megkönnyítette, hogy az átlagosan 90-92 méter magas, az Öregszőlőben 96 métert (Sárgahegy) is elérő alsótiszazugi homokvidék pontosan itt válik el a tőle délre elterülő, valamivel alacsonyabban (85- 87 m) fekvő löszfelszíntől. (Ez utóbbi déli peremén található Csépa kicsiny, alig kétezer lelkes katolikus települése, amelyen túl egészen a Körös torkolatáig már a holocén ártér széles, fodros morotvákkal tarkított sávja húzódik.) Ha valamiképpen módunkban állna a Fertő vizét egy kis időre eltüntetni, és megtisztítanánk a meder környékét az alaposan elburjánzott vízi növényzettől, a feltárulkozó kép igen „éles” domborzati különbségeket tárna elibénk. A Korhány szélbarázdákkal és maradékgerincekkel felszabdalt lankás homokfelszíne meredek fallal szakad le a Felső-földek szikfoltokkal szeplőzött lösztáblájára. A Fertő északi partját képező lejtő legmagasabb pontja (92 m) és a deflációs lapos legmélyebb része (81 m) között igen tekintélyes, több mint 10 méter a szintkülönbség, de a déli, csekélyebb lejtésű oldalon is meghaladja ez az érték a 6 métert. Jól látható tehát, hogy a Fertő vize egy tekintélyes mélységű, a homokvidék mikroformáihoz hasonló égtáji irányultságú, északnyugat-délkelet csapásirányban kissé megnyúlt, babszem alakú deflációs teknő alján gyűlt össze. Utánpótlását jelenlegi ismereteink szerint egyrészt a fenéken időnként fel-feltörő talajvíz biztosítja, másfelől a környező magasabb térszíneken összegyűlt belvízfelesleget is a tóba vezetik egy csatornán keresztül, mely keleti irányból, a Tiszakürtre vezető országút felől hasít a Fertő testébe. A belvíz egyébiránt igen komoly gondokat okoz szerte a Dél- Tiszazugban. A Tiszát és a Köröst övező, 1894-1895 között kiépült alsó-tiszazugi töltésrendszer nem csak a folyók árját tartja vissza, de a mentett részek kötött talaján káros mennyiségben felgyülemlő belvíz természetes elfolyását is megakadályozza. A Csépától és Szelevénytől délre nagymértékben kiszélesedő ártér síkja finoman lejt mind a Tisza, mind pedig a Körös irányába, ennek ellenére szinte minden esztendőben komoly belvízveszéllyel kell számolni a térségben. A víztározóként is működő morotvák rendkívül fontos szerepet játszanak az alluviális térszín fölös vízének elnyelésében, ezáltal a kényes vízháztartási egyensúly megőrzésében; a csépai löszterasz magasabb részein ezt a feladatot a Fertő látja el. Ellentétben a vidék egyéb, főként az egykori ártér szintjében fekvő vízjárta laposaival (pl: Nagy-tó, Kis-tó, Pókaházi-ér), az ármentes magaslaton található Fertő közvetlenül sohasem került kapcsolatba a megáradt Tisza vizével. (A csongrádi vízmérce koordinátáiból és a rendelkezésre álló árvízi adatokból kiszámítható, hogy a nagy folyószabályozások előtt a déltiszazugi árvizek abszolút magassága soha nem haladta meg a 82-83 métert, vagyis az ennél magasabban fekvő területek, így a Fertő közvetlen környezete is védve volt a mindenkori áradásoktól.) Noha a Csépai-fertő a Tiszazug állandó vizű tavai közé tartozik, tükrének szintje az év során szabályos ritmusban változik. Hűen követve a talajvíznívó lassú ingadozásait, maximumát kora tavasszal, hóolvadás után éri el, míg a forró nyári időszak alatt fellépő intenzív párolgás miatt október végére vize drasztikus mértékben alászáll. A központi, alacsonyabb fekvésű részeket kitöltő tó mélysége még a nedvesebb, csapadékosabb időkben