Barna Mária - Pusztai Gabriella szerk.: Húszéves a kunszentmártoni múzeum (Tiszazugi Füzetek 8. Kunszentmárton, 2005)
Dr. Szabó László: Megnyitó beszéd
Dr. Szabó László Megnyitó beszéd Elhangzott 2004. szeptember 18-án a múzeum állandó kiállításának megnyitásán 1985 őszén megindultan, s könnyező szemekkel - magam is sírtam - múzeummá nyilvánították a kunszentmártoni gyűjteményt. Jó másfél évtized erős munkája volt benne, no meg a megelőző évtizedeké. A hősi korszaké. A Turcsányi-Józsa-Baldaszti-Csík-Smutáné-Garáz Erzsi, a Barna család és ki mondhatja meg még a sok névtelen alapítóét, akik adományoztak, segítettek, hogy létrehívhassuk ezt a gyűjteményt. Köszönet nekik! Látom magam előtt Turcsányi Pista bácsit, amint a máglyára szánt parochiai könyveket tanítványaival talicskán tolja a pusztulás felé (mert így rendeltetett), s látom, amint gondos válogatás után a felül elhelyezett java könyveket a kiszáradt árokba bedobálják, hogy este összeszedjék és megmentsék egy leendő múzeum számára. Hősi korszak ez. Telkemen most is áll az a mogyorófa, amelyet suháng korában ő adott nekem, s amit az első világháborúban a Piave mellől hozott. Kertjében sok ilyen van. Ugyancsak kertem egyik dísze az a sövény, amely tölcsér virágával díszlik nyár közepén (hibiszkusz), s mely Kunszentmárton számos kertjének és utcájának dísze. 0 nemesítette. A kishadnagy. A tanár úr. A múzeumalapító. Az ember. Az első nagy kiállítás 1969-ben nyílt a börtönépületben. Ez a tárgyak legjavát mutatta be Turcsányi Pista bácsi és tanítványai szorgalmából. Majd ősszel már úgymond „profi" kiállítást nyithattak, Vadai Andrea, Szabó István közös rendezésében, A kerámia története az őskortól napjainkig címmel. Ez évekig, mint állandó kiállítás élt. Aztán jöttek az egy évig fennálló, kutatással egybekötött történeti-néprajzi kiállítások (19711985), és a rendszeres 15 éven át tartó tanácskozások, amelyek ezt a kis tájat országos hírűvé tették a tudomány világában. De nemcsak abban. Időközben többen, majd mindenki családot alapított. Gyermekek születtek, ami főleg az anyákat kivonta a gyűjtőkörből, a kutatásból. De ezt is megoldottuk. A tiszakürti és kunszentmártoni táborokba úgy jöhettek a családosok, hogy másfél éves gyermekeiket is hozták, s egy asszony mindig felügyelt rájuk, a feleségek pedig dolgozhattak. A legfiatalabb résztvevőnk csónaktúrán és Kunszentmártonban Bereczki Ibolya hathónapos lánya volt: Tánczos Orsolya. Egy családdá váltunk, nemcsak az odamenők, hanem a helybeliek és környékbeliek is (a csépai Csetényi család, a Botka család, a sasi Mohácsiné, az öcsödi Enyediek ... nem sorolom.). Együtt éltünk meg születést, lakodalmat és sajnos temetést is. Nekem Kunszentmárton és a Tiszazug ezt jelenti. Az ifjúságot és a felnőtt kort. Egy-egy konferenciára egy éven át készültünk. Gyűjtés, feldolgozás, előadás. Elnöknek olyan szakmabeli nagyságokat sikerült megnyerni, mint Gunda Béla egyetemi tanár, Vincze István a magyar szőlő- és borkultúra legavatottabb kutatója, Földes László, Paládi-Kovács Attila az állattartás kutatásának nagyjai, Ferenczi Imre és Ujváry Zoltán professzorok a folklór kutatásának jelesei, vagy a fiatalon elhunyt Martin György, aki a magyar néptánckutatást emelte bartókikodályi magaslatra, s Orosz István és Rácz István professzorok a debreceni KLTE történészei és Henkey Gyula antropológus. Nagy csapat. Azóta többen közülük akadémikusok lettek, de legalábbis a tudományok doktorai. A tanácskozást mindannyian minősítették, s Kunszentmárton példa lett. Gyermekeink közül került ki néprajzos, történész, de legalábbis értő múzeumlátogató. Nem éltünk hiába.
