Barna Mária - Pusztai Gabriella szerk.: Öltözködési műhelytitkok (Tiszazugi Füzetek 7. Kunszentmárton, 2003)

Füvessy Anikó: Hagyományos öltözködési elemek adaptálása napjaink divatjába

bocskor), házicselédnek, szolgálóknak, béreseknek. A limitált, nagyrészt természetbeli juttatást tartalmazó béreknél igyekeztek gátat szabni a jogállást messze meghaladó igényeknek. Női szolgálóknál a bársony-, selyem- és hímzett kendők, drágább textíliából készült szoknyák, a férfiaknál a díszes szűrök bérbe illesztését tilalmazták. Sok esetben a cifraszűrök cifrázatai le is bontatták. A tilalmak azonban csak rövid ideig fékezték meg annak terjedését. A paraszti ruházat a XIX. századtól, az új stílusú népművészet kialakulásától öltött fokozatosan sajátos népi, a nemességtől elkülönült jelleget. A népművészet kiszínesedésével, a XIX. század utolsó negyedétől alakulnak ki - de eltérő időpontban - a színpompás népviseletek. Elemeinek átvételében a XX. század elejének van nagy szerepe. Főnemeseink ugyan a Bach-korszakban a cifraszűr viselésével Habsburg-ellenességüket juttatták kifejezésre, de a divat a kiegyezéssel hamar elhalt. A világkiállítások mellett a millenniumi ünnepségek adtak újabb lökést a népviseleti elemek nemesi és polgári ruházkodásba való illesztésére. Ebben a népi hímzések és szövések országosan terjedő gyűjtése is jelentős szerepet játszott, de a megismerésben a polgári majd elemi iskolák kötelező hímzésoktatása még nagyobb jelentőséggel bírt. A divatos népművészeti központok ekkor: Kalotaszeg, Sárköz, Mezőkövesd. 1908-ban az operabált egyenesen a matyó népművészet jegyében rendezték meg. Ilyen hímzésekkel díszítették a bál női résztvevői ruháikat. Az I. világháborút követő békekötéssel Magyarország területeinek jelentős részét vesztette el, melynek népművészetét a megmaradt országrészekhez hasonlóan filmek, Rátétes díszítményű női táska Subrikás és szövött ingbetét