Tiszaföldvári Hírlap, 1994 (2. évfolyam, 2-12. szám)
1994-04-01 / 4. szám
TISZAFÖLDVÁRI HÍRLAP 7 ^ÍJe azt kérdezd, mit ad nekem a haza, hanem azt; it adhatnék én a hazámnak?mu Szabó Gyula kiváló, érdemes művésszel hozott össze a Gondviselés a minap. Vele kapcsolatosan gondolkoztam el azon, mit adtak ők, művészeink az elmúlt évtizedekben hazánknak, nekünk. Hogyan tudtak alkotásaikkal lelkesíteni bennünket, hogy megmaradjunk magyarnak és kereszténynek ebben a szűkhatárúvá lett országban és a határokon kívül. Sok minden jutott eszembe. Elsősorban a Szent kísérlet című színházi darab, melyben Szabó művész úr egy magyar jezsuita pátert alakított. A történet - valós esemény - azt a katasztrófába fulladt "kísérletet" idézte fel, amikor valahol Dél- Amerikában a jezsuiták létrehoztak egy olyan ültetvényt, ahol a kereszténységgel is megismerkedő bennszülöttek csodálatos eredményt mutattak fel. Virágzó gazdaság jött létre a szeretettel pásztorkodó szerzetesek közreműködésével ebben a kis keresztény autonom köztársaságban. A kísérlet sikerült, hittel és szeretettel még a föld termékenysége, a megtermelt kávé aromája is növelhető. A szomszédos ültetvények istentelen gyarmatosítói persze nem tudták lenyelni a kudarcot... A jezsuiták életük árán is védték a bennszülötteket s a hitet, mely erőt adott nekik. De egy-egy villanásnyira eszembe jut más színházi élményem is. Amikor a Pesti Színházban a Kőműves Kelemen bemutatója volt, néhány sorral mögöttem ült Szörényi és Bródy, a művészpáros. S amikor már harmadszor énekelték a refrént a "kőművesek", mi nézők is velük énekeltük; "Nem lehet, nem lehet, értsétek meg nem lehet, hit nélkül sem alkotni, sem élni nem lehet!" Láttam, hogy könny szökik az alkotók s a színészek szemébe. Vagy megint egy másik este, a Madách Kamarában. Gyurkovics Tibor Nem szerencsejátékos című darabja. Mensáros azt a bencés papot alakította, akit börtönre ítéltek, mert egy általa szervezett barlangtúrán három diák az életét vesztette. /Szintén megtörtént esetről van szó!/ A darab végén a bíró kihirdeti tehát az ítéletet, s gúnyosan hozzáfűzi; Látja atyám, elhagyta magát az Istene! S a papi lelkületű Mensáros igazi átéléssel felelte; Nem, Isten nem hagyja el az ő emberét, csak az ember hagyhatja el Istenét. De lehet úgy élni? S legördült a függöny és kitört a taps, megadva a választ a kérdésre. Amikor pedig a Nemzetiben is bemutatták az István a királyt, a színház zeneigazgatójának, Nagy Árpádnak /Nagy Árpád, volt tiszaföldvári plébános unokaöccse/ köszönhetően a nyilvános főpróbán lehettem a nézők, hallgatók között, s nem bírtam ki, hogy a magyar keresztények nevében ne köszönjem meg ezt a művet nyilvánosan az alkotóknak, s azóta is sokszor dúdolom, énekelem itt a tiszaföldvári Szent István templomban; Felkel a napunk, István a mi urunk, árad a kegyelem fénye ránk, hálás a szívünk, zengjen az örömünk, szép Magyarország, édes hazánk! Nehéz a válogatás, mit emeljek még a többi élmény elé; talán azt a Nagypénteki élményemet, amikor Darvas Ivánt hallhattam a pestszentlőrinci katolikus templomban passiót felolvasni, s láthattam letérdepelni őt, amikor a történetben Jézus halálához érkezett. Egymás mellett térdepelt a pap s a művész, ahogy együtt raboskodtak 56 után. S hallhattam Koncz Zsuzsát és a ritmusos tapsot verő martfűieket néhány éve a Művelődési Házban, amikor azt énekelte; Ha én zászló volnék, sohasem lobognék, mindenféle szélnek haragosa volnék, akkor lennék boldog, ha kifeszítenének, s nem lennék játéka semmiféle szélnek! S a lassan megöregedő Zorán, milyen gazdag szívvel s szinte áhítattal tudta énekelni a dalt apja hitéről, s végül feltenni a koronát a sorra, melyben elmondja, mi mindenben hitt apja, az ortodox pap, azzal, hogy kimondja; én pedig hiszek apámnak. Persze előadóművészeink mellé oda illene tennünk képzőművészeinket, irodalmárainkat. Milyen puszta, sivatagi lett volna életünk mélkülük. Mert ők a nemzet szíve, lelke, de magasan képzett szellemüknek köszönhetően a nemzet szelleme is. Ezért volt élmény a színművész Szabó Gyula ajkáról hallani Petőfi; Isten csodája című versét. ... .5’ míg egymást martuk szennyes koncokért, Mint a szeméten a silány ebek, Azt vettük észre csak, hogy ezalatt Az oroszlánok itt termettének; Jött a tatár, jött a török reánk. Isten csodája, hogy még áii hazánk. Mi lesz belőlünk?... ezt én kérdezem, De mily kevesen gondolnak vele. Oh nemzetem, magyar nép! éltedet Mindig csak a jó sorsra bízod-e? Ne csak Istenben bízzunk, mint bikánk! Emberségünkből álljon fönn hazánk! Tamási József OTTHONUNK EURÓPA Egyházgelle (Szlovákia) Csallóköz, római katolikus templom
