Tiszaföldvári Hírlap, 1993 (1. évfolyam, 1-7. szám)
1993-06-01 / 1. szám
TISZAFÖLDVÁRI HÍRLAP 9 Oiuaátam, hadottam, (altiam ... ÉRNEK Л HARAG GYÜMÖLCSEI? Olvasom az újságban, hogy az ellető juhászok a falhoz vágják a bárányokat. Hallom a rádióban, hogy a marhatenyésztő gazda leöli a teheneket és a borjakat, s aztán felköti magát az istállóban. Látom a televízióban, hogy élelem híján pusztulnak a libák, a tojótyúkok, az anyakocák. Tavaly, tavalyelőtt elrothadt a fákon a gyümölcs; nem volt /nem volt?/ aki leszedje a bőlevű őszibarackot, a hamvas málnát, a csodálatos meggyet. A szőlő a tőkén rohadt. A ropogós uborkát a szeméttelepre vitték. És olvasom John Steinbeck Érik a gyümölcs című könyvét, amelyre Nobel-díjat kapott. A regény a nagy gazdasági világválság idején, a harmincas évek. Amerikájában játszódik. Ezt írja: "S az ország megtelik a rothadás szagával. A kávé: hajók fűtőanyaga. A kukoricával lakásokat fűtenek, jó meleget ad. Krumplit öntenek a folyókba, s őröket állítanak a partra, hogy az éhes nép ki ne halássza. Leölik a disznókat és elássák, s a bűzös lé leszivárog a földbe. Olyan bűn ez, amelyre nem talál szót a vád, olyan bánat, amelyet nem jelképezhet a sírás. Olyan bukás, amely minden sikerünket felülmúlja. Termékeny föld, egyenes fasorok, zömök tőkék, érett gyümölcsök. És pellagrás gyermekek sorban halnak meg, mert a narancsot nem lehet haszonnal eladni. /.../ ...s az éhezők szemében ott izzik a növekvő harag. Az emberek lelkében nőnek és nehezednek, s várják a szüretet a harag gyümölcsei." Olvasom, hallgatom, nézem. Újság, rádió, televízió. Az ellető juhász falhoz vágja a bárányokat, a marhatenyésztő leöli a borjakat, értelmetlenül pusztulnak a libák, a tyúkok, az anyakocák. Az édes cukorrépa a földben marad. És Magyarországon százezrek éheznek, nyomorognak - vagy ahogy finoman mondják -, hogy legalább a szó ne hasítson a telkekbe: a létminimum alatt élnek. És ez a történet nem a ’30-as évek Amerikájában játszódik... /vágner/ VERES PÉTER * En nem mehetek el innen Én nem mehetek el innen sehova-sehova, nekem nincs útlevelem, nincs gazdag rokonom, nincs pénzes barátom, millió sárbaragadt paraszt a szomszédom, ezeknek a sorsa az enyém, s az is marad örökre. Nekem csak térkép a nagyvilág, talán látom Párizst, Rómát, sohase látom Amerikát, sem a déltengeri szigeteket; barnás folt marad számomra a sziklás spanyol föld, és zöld folt marad a szibériai steppe. Azt mondta egyszer valaki, úgy mondják, egy görög bölcs: "adj egy szilárd pontot és kifordítom sarkaiból a világot." Én megtaláltam azt a pontot, legalábbis önmagam számára. Ez a föld az, amelyen élünk: a sziklós puszta, a ragadós televény, a szaladó homok és a zöldelő dombok földje - Magyarország, s a tízmillió magyar, aki benne él. Hogy szép-e a mi hazánk, szebb-e, mint másoké, nem tudom, nem is keresem: hogy fegyverrel hódítottuk, vagy munkával szereztük, beköltöztünk-e, vagy a földből nőttünk: mindegy ma már - egyek vagyunk vala. Napunk közös a többiekkel, de a mi csíráinkat is felébreszti, a felhők elszállnak felettünk, de esőjüktől a mi füveink is nőnek: a mások szép és gazdag földjét én hát nem irigylem. bábommal bokáig járok a magyar sárba, arcomat kicserzi az éles pusztai szél, szemeimet kicsire húzza a kemény sivatagi napfény; gondjaim lehúznak a földre, vágyaim fölemelnek a felhők fölé, nincsen más számomra, mint emésztő töprengés, forró vágyak és kemény akarat: ide kell hoznunk a nagyvilágot, ide kell hoznunk mindent, ami szép, ami nemes és amit érdemes. (Elhangzott a május 1-jei városavatón) s
