Tiszaföldvári Hírlap, 1993 (1. évfolyam, 1-7. szám)
1993-06-01 / 1. szám
4 TISZAFÖLDVÁRI HÍRLAP Egyszer volt, hol nem volt, még az üveghegyeken is túl volt, ott, ahol a kurtafarkú tsz-elnök túrt, ott, ahol zongorázni sem lehetett széllel szemben, szóval a boldog-boldogtalan ’60- as években, Tiszaföldváron alakult egy irodalmi színpad a Hajnóczy József Gimnáziumban. Egészen pontosan 1965-ben kezdődött ez a történet, amikor is egy kezdő tanárember, bizonyos Bucz Hunor megszervezte a csoportot, a diákszínpadot, amatőr színházat, irodalmi színpadot - nevezhetjük bárhogyan. Viszonylag könnyen ment a ” szervezkedés" , mert akkoriban még nem volt se nulladik óra, se videó, meg ezekhez hasonló időrabló találmány. Mentünk hát a próbákra, mert lógni lehetett otthonról, a tanszobáról, s legfőképp azért, mert érdekes volt a dolog, kaland volt minden találkozás, játék volt - még ha sokszor sírós, verejtékes játék is - a színpadon megjelenni, ott mozogni, beszélni. Ezerkilencszázhatvanöt decemberében /12-én, ha jól emlékszem/: Petőfi-est. A "kultúr" rosszul fűtött nagyterme zsúfolásig megtelt osztálytársakkal, szülőkkel. A színpadon serdülő, vagy alig serdült lányok és fiúk esetlenek, botlanak, selypítenek, mutálnak, raccsolnak, de létrejön a színház csodája - s talán nem csak Petőfinek szólt a vastaps az előadás végén. A Petőfi-est után következett egy farsangi kabaré, sok zenével és még több bakival, majd a tanév vége felé bemutattunk egy összeállítást szerelmes versekből. A második "évadban", 1966/67 -ben már országos visszhangot kiváltó produkciókkal jelentkezett az együttes: Rákosi Gergely Óriástök című szatírájának színpadi változatával és a Medvetánc című oratóriummal. Utóbbi első díjakat kapott a különböző regionális és országos fesztiválokon, diáknapokon, az Óriástök pedig - jelentős szakmai és közönségsiker mellett - kiváltotta a kultúrpolitika akkori irányítóinak ideges érdeklődését. Érthetően, hiszen az Óriástök a Rákosi-korszak tébolyultságát tette nevetségessé /éppenséggel Tiszaföldváron is játszódhatott volna a darab/, s az akkori hatalmi viszonyok között nem volt éppen veszélytelen az ’50-es évek balfogásait nevetség tárgyává tenni. Profi színházak majd csak jóval később és óvatosabban foglalkozhattak a korral. A földvári diákszínjátsző társulat az 1967/68-as évadban mutatta be az amatőr színjátszásban új műfajt teremtő Görgőseké című dokumentum-oratóriumot. Egyetlen előadást ért meg: a közönség felállva tapsolt Debrecenben, a Hungária Kamaraszínházban. Egy találmány /a görgőseke/ és évtizedes kálváriájáról szólt ez a nagyon pergő, nagyon dinamikus és külső, belső cenzúrától egyaránt mentes előadás, s voltaképpen mindarról, ami ezt a kálváriát szinte törvényszerűen előidézte: az emberi, szakmai irigységről, butaságról, a kisszerű politikai akarnokságról, a gonoszságban testet öltő, elhülyült hatalmi mechanizmusról. No, ez sok volt egy kicsit; Földvár - noha Európában van - mégsem volt Párizs, Krakkó, vagy Prága, Bucz Hunor pedig már az első pillanatban gyanús volt e tájon; megérne néhány vígeposzi strófát tiszaföldvári garabonciáskodása. A színpadot 1968. tavaszán rövid úton feloszlatták. Mondjuk úgy, hogy egyetlen tollvonással. Ki tudja már, hogy a tollat hol vették kézbe? Földváron, Szolnokon, Budapesten? Valószínűleg több helyen is, hiszen ilyen célokra használtak egy jó vastag, ám láthatatlan tollat, amelynek számtalan vége volt. S ne feledjük: 1968. az új gazdasági mechanizmus, a prágai tavasz, az európai diáklázadások éve vblt. A színházcsináló Bucz Hunornak /hogy lehet valaki egyszerre Bucz, is meg Hunor is?/ mennie kellett Tiszaföldvárról, a színjátszó diákok jó része érettségizett, majd elkerült a faluból. A szervezett tiszaföldvári diákszínjátszás első korszaka lezárult, hogy szinte azonnal kezdődjék a következő, hiszen 1968-ban került a gimnáziumba Szabó András, aki Bucz Hunorhoz hasonló felkészültségű, tehetségű és szuggesztivitású tanárember volt. /Folytatása következik a júliusi számban./ -szabő-Aligha vonható kétségbe, hogy a Bucz Hunor, majd a Szabó András vezette diákszínpad tevékenysége fontos része a város kulturális történetének, s nem mellőzhető a magyar amatőr színjátszás ’60-as, ’70-es évek-beli históriájából sem. Éppen ezért szerkesztőségünk várja a színpad egykori tagjainak, szimpatizánsainak személyes vagy írásbeli jelentkezését. Fontos volna összegyűjteni a színpad működésével kapcsolatos dokumentumokat /szövegkönyvek, színlapok, fotók, stb./, s jó volna megszervezni az egykori diákszínjátszók találkozóját is. Idoft ec^ifózer ec^Lf diáhózínpad- PETŐFITŐL A GÖRGŐSEKÉIG -
