Tiszaföldvári Hírlap, 1992 (4. évfolyam, 1-7. szám)
1992-11-01 / 7. szám
6 TISZAFÖLDVÁRI HÍRLAP 1992. NOVEMBER írom (írtam) az újságot... Ez egyáltalán nem „megírt sors”, senki sem tekintheti magát erre egyedül alkalmasnak. Csak egyszerűen vannak gondolataim, amit szívesen osztok meg másokkal, szeretem az embereket megismertetni egymással, alapvetően hiszem, a Tiszaföldvári Hírlap szükséges része az életünknek. Aki ebben a községben él, vagy élt, keresi ezt a havonta megjelenő újságot. Nem múlik el nap, amikor telefonon, személyesen vagy levélben ne érdeklődnének, ne kérné számon valaki rajtam a lap megjelenését. Nagyon komoly és nehéz beszélgetések ezek. Úgy igyekszem válaszolni, ahogyan én látom, nem tagadva le nehézségeinket. Beköszöntővel indult útjára - a TPT szervezése jóvoltából - a Tiszaföldvári Hírlap 1989 karácsonyán. Akkor még sokan írtuk, majd később egyre többen olvastuk, és sajnos népszerűsége emelkedésével egyenes arányban csökkent az író-szerkesztő aktivistáinak száma. Az okok feltárása szükségesek ahhoz, hogy tovább tudjunk lépni, vagy esetleg véglegletudjuk zárni ezt a történetet. Hír és téma folyamatosan annyi van, hogy akár hetente megjelenhetne az újság. Ha megjelenik, akkor feladata és kötelessége a szerkesztőségnek ezek publikálásával az olvasók kiszolgálása. A megjelenés pénzbe kerül, ami nem is olyan egyszerűen teremthető elő, de igazán nem ez okozza a legnagyobb problémát. Nos, akkor miért kerültünk ebbe a helyzetbe?! Nekem valami azt súgja, a változások miértjei között kell először az összefüggéseket keresni. Az újság egy eredetileg igazán nemes és reális célokkal megalakult, valós szellemi tőkét képviselő TPT-ből nőtt ki. A változó politikai és gazdasági körülmények között ez a csoport kisebbnagyobb feladatokra még igen, de eredeti céljainak megvalósítására már nem volt képes összefogni. Ennek első jelei a máig sem kiértékelt választási időszak taktikátlan döntéseiben jelentkeztek. A megújulás alapjait jelentő „leltár’ ’a sajátos egyéni és csoportkapcsolatok miatt teljes és őszinte feltárással soha el nem készülhetett, így a foltokra rakott foltok már nem tarthatták tovább a kabátot. Akkor nem akartuk hinni - és én ma sem látom törvényszerűnek -, hogy az újság is erre tart. Hittük, és én hiszem ma is, hogy meg kell őrizni a Tiszaföldvári Hírlap folyamatosságát. Ezért igyekeztünk keresni a másképpen gondolkodókat, az ötletekkel rendelkezőket, az alkalmi és rendszeres munkatársakat. Biztosan nem tettünk meg mindent, nem használtunk megfelelőmódszereket a szervezés és propaganda során, mert ide jutottunk. Hívtunk mindenkit az újság lapjain keresztül, szerveztünk találkozót az egymástól eltérően gondolkodó csoportokkal, adtunk be írásos kérést, és szóltunk többször a község képviseló-testülete előtt is. A közömbösség még enyhe támasznak tűnik ahhoz képest, ahogyan az új „kemény mag” megformálta véleményét. A jövő szolgálatára felesküdve inkább vesszen ez az újság, mint ezt olvassa a falu. Pedig nem maradt ki egyetlen írása sem senkinek. Igaz, soha nem jelentettük meg a soha nem írókat, a levegőbe diktálókat, az elhúzódva suttogókat, a fürdőkádban üvöltőket, a tele szájjal hallgatókat, az írástudatlan írástudókat. A beígért termékenyeket még nem szállta meg a megtermékenyítőihlet, s ha csak az esetleg leköszönő szerkesztőség indítja meg tollúkat, az korai vetélést ígérő áldott állapot lehet csupán. Én azt mondom, kell ez az újság. Ne kerülgesse hát a kérdést tovább a képviselő-testület se, mert ez a község lakóit naponta foglalkoztató közügy. Legyen lap, legyen Tiszaföldvárnak lapja, írja és támogassa azt az önkormányzat is. Szerkesztését fogja össze az a személy, akit mindenki elfogad, és utána csak arra kell figyelni, hogy havonta az olvasók kezébe kerüljön ismét folyamatosan a Tiszaföldvári Hírlap. Petraskó Tamás í Lapzártai? Előtt. ] A lapunk (ami hozzánk nőtt) az elmúlt három év során havi rendszeres munkát adott a szerkesztőknek. A hónapok során gyűlt tapasztalat kikristályosította munkánkat. Egy úr, a lapzárta, mindig fenyegetett, mert az újságnak a hónap utolsó péntekén meg kell jelennie. Ez mozgatta a szerkesztőségünket a cél irányába, az első lapszámtól a mostaniig. A csapat (szerkesztőség) tagjai menetközben cserélődtek, de a cél változatlan maradt, kell, akarunk egy helyi lapot. Most elérkezett az idő, amikor magunknak kellett először feltenni a kérdést - milyen áron végezzük ezt a munkát? Mert csak úgy félkézből ezt nem lehet végezni, az írás megmarad, évtizedek múltán is elő fog kerülni, kézbeveszik, s a történészek majd elemzik, s ettől a gondolattól válik nehézzé az újságírás-szerkesztés. Mondani sokmindent könnyű, de azért, amit leír valaki, vállania is kell a felelősséget. Mi ezt az árat vállaltuk, s amit fizettünk, fizetünk érte, azt nem sajnálom. E sorok írása közben is utolsó szerkesztőségi megbeszélésünk gondolatai járnak az eszemben, miszerint közülünk tősgyökeres tiszaföldvári csak egy van, a többi „csak betelepült”, de senki nem azt nézte, hogy ki honnan jött, hanem azt, hogy mit tesz. Talán a befeléfordultságból nyitni kellene, s akkor a következő szerkesztőségnek újabb 3 évre könnyebb munkája lenne, mert írnivaló az van bőven, csak legyen aki megírja. Ez a csapat, a szerkesztők, a terjesztők megszervezték a munkájukat - az önkormányzat nélkül is -, s letettük névjegyünk névvel, név nélkül a község életében. Most új csapatnak kell!? felvállalnia a munkát. Minden leendő új szerkesztőségi tagnak legalább ennyi ideig kitartást, és sok jó írást kívánok. Az olvasóknak pedig reményteli várakozást egy tiszaföldvári közéleti lapért. Bacsó V-............-----))
