Tiszaföldvári Hírlap, 1991 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1991-03-01 / 3. szám
1991. MÁRCIUS TISZAFÖLDVÁRI HÍRLAP 11 Egy sportegyesület, amely élni akar Az előző lapszámban közölt „Lesz versenysport ’91-ben is!?” című cikk érintett egy olyan témát is, amiről bővebben kell szólni, nem elég csak „érinteni”. Napjainkban, amikor sorra arról lehet olvasni, hallani, hogy „X” vállalat nem tudja tovább támogatni „Y” egyesületet „A” megvonja anyagi segítségét „B” szakosztálytól, mely ezáltal kénytelen megszűnni, akkor oázisként hat az a szándék, hogy igenis van olyan sportegyesület, amely nem nyugszik bele a neki szánt szereposztásba. Ilyen sportegyesület Tiszaföldváron a HOSE, a Homoki Sportegyesület - fiatalabbak talán nem is tudják, hogy ilyen is volt - jelenleg TISE II. Erről a - mondhatjuk -nagy múltú egyesületről beszélgettünk Kántor Bálint bácsival, aki hosszú éveken át tevékenykedett Homok sportéletében. Bálint bácsi hogyan került kapcsolatba a HOSE-val?- 1939-ben kerültem ide Szentesről, ahol kevéske szabadidőmben birkóztam. A második világháború után sportélet nem volt, a Beniczki Fiúnevelő Intézetnek volt egy korszerűtlen pályája, ahová bejárhattak fiatalok rugdosni a labdát. A gyerekeket azonban ez nem elégítette ki, és engem „piszkáltak”, hogy sportolni kellene. Először is valami alkalmas helyet kerestünk. A Téglás-féle iskolát tartottuk megfelelőnek, ahol 1946-ban meg is alakultunk labdarúgó- és kézilabdaszakosztállyal. Az elnök Molnár István lett, a jelenlegi országgyűlési képviselőnk édesapja. A helyettes Pataki József volt, én pedig a gazdaságvezető. 1947-ben beneveztünk a bajnokságba, de az akkori zűrös körülmények között sok egyesület feloszlott, így beosztottak bennünket a DLASZ-ba (Dél-magyarországi Labdarúgó Szövetség). Szegedről kijöttek megnézni az intézeti pályát, de azt nem találták alkalmasnak, tehát építeni kellett. Molnár Pista bácsival bementünk a tanácshoz, ahol felajánlottak két helyet erre a célra. Társadalmi munkával és közadakozásból el is készítettük az 50x100 m-es pályát a Csürhejárás nevezetű homokos részen. De épületünk továbbra sem volt, és én mint a Virághegyi Olvasókör gazdaságvezetője, megbeszéltem az elnökkel, hogy a fiatalok találkozzanak ott. Visszatérve a bajnokságra, meg kell említenem, hogy igen jól szerepeltünk, pedig nagy körzet volt, lejártunk Szegedre, Algyőre, Hódmezővásárhelyre, voltunk Szegváron, Fábiánsebestyénen, Kunszenten. Együtt szerepeltünk Tiszaföldvárral, egyenrangú partnerként. Volt-e felszerelés?- A felszerelés vásárlásában az olvasókör segített anyagilag, cserében a focisták a holtszezonban átalakultak amatőr színjátszókká, és így lényegében önállókká váltunk. 1948-ban átkerültünk a KÖLASZ-ba (Közép Labdarúgó Szövetség), szolnoki irányítással. Ebben a körzetben jobbak voltunk, mintTiszaföldvár. 1949-ben ezért az első fúzióra kényszerítettek bennünket Bódi Imréék azon jelszavak alatt, hogy „egy akol - egy pásztor” vagy „egy község - egy téesz - egy sportegyesület”, azaz be mindent a nagykalapba. Elvitték tőlünk az összes felszerelést, holott már sok mindenünk volt. Ez ellen nem lehetett semmit sem tenni?- Neeem..., semmit, semmit... Mit szóltak az emberek?- A játékosok közül egyetlen egy ment be Földvárra, a többi a környező községek csapataihoz. Ebben az időben ment jól a női kézilabdacsapatnak is, még osztályozót is játszhattak az NB II-be kerülésért, de ez anyagilag túl nagy teher lett volna. Mit hozott a fúzió?- Az egyesülés után itt megszűnt minden, mondhatni, tíz évig nem volt semmi sport. 1960-ban újraalakultunk, de megint a nulláról kellett indulni, sem pálya, sem épület nem lévén. Ismét pályát kellett építeni, amihez még a cibakházi téesz is segített gépekkel, fűmaggal, amit magam szórtam el. Öltözőnek először a Cukorgyár mérlegházát használtuk, majd később a Lenin Tsz-től kértünk engedélyt a közeli darálójához építeni féltetővel öltözőt. Ezt bontásanyagból a focistákkal meg is csináltuk. Ezek után újra nevezhettünk abajnokságba. A labdarúgók mellett még a sakkszakosztály működtettük, ezt is teljes felszereléssel, tehát sakk-készletekkel és órákkal. Pár év múltán Bódiék kipateroltak bennünket az öltözőből, de szerencsére az akkori csatornázási mukálatok miatt a Tiszamenti Regionális Vízmű épített a pályával szemben egy felvonulási épületet, amit sikerült kis utánajárással 73 ezer forintért megvásárolni. Ez a 120 négyzetméteres épület a mai napig a HOSE tulajdona, ugyanúgy, mint a focipálya. 1979-ben újra fúzió a TISE-vel, ami azóta is tart. De az összevonással Homok mindig elvesztette, amit addig elért. Petraskó Tamás Ez volt a múlt, amely ha csak a homokiakra lett volna bízva, valószínűleg másként íródik, és talán még szebb eredményekkel büszkélkedhetnének. A nehézségek ellenére az elmúlt 40 év homoki sportolói, élükön Bálint bácsival, büszkék lehetnek sikereikre, és főleg arra, hogy soha sem adták fel a harcot, küzdöttek létükért. A sportvezetők, s talán nem csak azok örömére azonban ez a harc folytatódik, remélve, hogy ismét élni fog a HOSE. Ezen tervekről kértem beszélgetésre a jelenlegi „mindenes-t”. Túrái Jánost. Tehát jelenleg még, mint a TISE II. edzője, gazdaságvezetője, intézője válaszolsz kérdéseimre?- Igen, bár 1990. december 28- án felajánlották a lehetőséget a különválásra, de erről majd végérvényesen a közeljövőben sorra kerülő közgyűlés dönt. Mi az, amire az induláshoz feltétlen szükségetek van?- Ahhoz, hogy a labdarúgó szakosztályt működtetni tudjuk, legalább 50-60 ezer forint kellene, és mellé még a téesztől az ingyenes szállítás. Ezt a pénzt jó lenne, ha az önkormányzat biztosítaná. Most jön az az eset, amikor a kérdező informál, és ha jók az ilyen irányú értesüléseim, akkor úgy tudom, van sportcélra szánt pénz az önkormányzatnál, amiből miért ne kaphatna Homok is. Visszatérve az előző mondatra; csak futballban gondolkodtak?- Egyelőre igen, először talpra kell állnunk, és utána terebélyesedni. Vannak-e segítségeid a célok elérésében?- Természetesen a személyek már adottak, több nevet említhetnék, akik támogatni kívánják a HOSE-t, például Tóth Sanyi, a Pincegazdaság vezetője ’91 ősztől hozzánk ígérkezett. Tisztelet a magánszemélyek önzetlen segítségéért, de a pénzt a későbbiekben ők sem tudnak csinálni. Valamilyen cég vagy rt. nem jelentkezett még?- Ez túlzás lenne, de mindenképpen szertnénk mecénást, vagy mecénásokat toborozni, és itt még magánvállalkozóról is szó lehet. Beszélj egy kicsit a munkádról, a gondokról.- A '79-es legutóbbi egyesülés óta irányítom az edzéseket, ami mellett a csapat szereplésével járó egyéb teendőket is ellátom (ingyen - a szerk.). Az utazáson kívül szinte semmilyen anyagi támogatásban nem részesültünk, az utóbbi három évben például összesen 10 pár cipőt sikerült kicsikarni. A működéshez a pénzt többször tombolaárusításból származó bevételből tudtuk előteremteni. A nyereményt nem egyszer a szolnoki, hobbikerttel rendelkező szurkolók adták össze, illetve a pártoló tagság. Mindezek ellenére nekem „csak’ ’ az utánpótlás biztosítása volt a feladatom. Azt hiszem, nem szégyenkezhetem az eredményeim miatt, ugyanis én neveltem ki a TISE-nek Dutkon Jancsit, Herkó Pistát, Kovács Gusztit vagy Jakab Sanyit. No, őket sem a vezetőség „szúrta” ki, mert Homokon ritkán jelentek meg mérkőzésen. Az érdeklődés abban merült ki, hogy rákérdeztek, kit tudok ajánlani az I-be. Ez valóban szomorú helyzet, ráadásul elküldték - nem a szolnoki, a homoki - szertárost is.- Igen, noha a Járai Sándomé havi 1.500 forintos bére nem jelenthetett túlzott kiadást az öszszeshez képest, főként, ha számításba vesszük, hogy saját gépével mosott, olykor saját költségén vásárolt mosóporral. Mivel tudnád lezárni azt a kérdezz-felelek-et?- Még egyszer szeretném felhívni az illetékesek figyelmét, hogy a homoki emberek is szeretnének sportolni, közel sportolni, nem kilométereket megtenni, hogy találjanak arra alkalmas helyet. Rajtunk, sportszerető homokiakon nem fog múlni. Itt a vége a beszélgetésnek, mégpedig nem is akármilyen zárszóval. Kiderült még a beszélgetésből az is, hogy ez az ember sok áldozatot hozott a sportért, talán nem egyszer erején felül is tett, és ami külön öröm, nem egyedül. Megérdemlik a segítséget! Nemes Tibor
