Tiszaföldvári Hírlap, 1991 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1991-02-01 / 2. szám
6 TISZAFÖLDVÁRI HÍRLAP 1991. FEBRUÁR Főnyeremény: találkozás a pápával! A januári számban meghirdetett pályázat nyomdai hiba miatt félreérthető. A beküldött válaszok mellé kérem mindenkor az újság címlapjáról kivágott hónapnevet felragasztani. Ha ez januárban elmaradt, most a februári kérdésekre adott válasz mellé utólag még odaragasztható a "JANUÁR" is. Ha pedig valaki még nem küldte be a januári válaszokat, most az egyszer beküldheti együtt a kettőt, vagyis még pótolhatja a mulasztást. Egyébként sok jó válasz érkezett. És most lássuk a februári kérdéseket! 1. / Melyik pápának köszönhetjük a magyar koronát? 2. / Melyik pápának köszönhetjük a nálunk is használatos naptárt? 3. / Melyik pápa segített bennünket megszabadulni a törököktől? 4. / Hol áll életnagyságú kő szobra hazánkban egy pápának? 5. / A mellékelt képen is látható, feszületben végződő pásztorbot alkotója Amerigo Tot. Ki ez a művész és hol született? 6. / Járt-e már pápa Magyarországon? 7. / (Vicces kérdés) Melyik pápa van hozzánk legközelebb? Még egy megjegyzés: Ha valaki nem tudja mind a hét választ, attól még pályázhat! ’’Eros var pusztuló a a la к Icai Meglehetős szomorúsággal adom tudtára a kedves olvasóknak, hogy a több részesre tervezett téma, ahogy mondani szokták," leült"» Az érdeklődés, és főleg a templom ügyben történt legkisebb Javulj haladás híján, a témát folytatni nem tudjuk. Nincs hozzá erdend változsái ígérő, a személye* ellentéteken túlmutató hírünk, aoya»; gunk, információnk. Úgy látszik, érdekeltekben Is hiány mutatkozik. Anélkül, hogy egy majdani folytatás reményét ehetnénk, utolsó hírünk az i ügy ben: a falak a pusztulást makacsul folytatják.,. vega Erdélyi gyökerekkel MOTTÓ: ,Meglátni és megszeretni egy pillanat müve volt.” (J.Heller: A 22-es csapdája) A híres Heller-regény még annál is híresebb első mondatát kellene segítségül hívnom (bár elismerem, parányi, enyhe és ártalmatlan túlzással), ha mindazoknak válaszolni szeretnék, akik megkérdeztek, hogy is kerültem én Tiszaföldvárra. Hogy mi a csapda ebben az egészben, meg hogy volt, van, vagy lesz-e, az majd kiderül, de az, hogy nagy fejest ugrottam, már egészen biztos. Azt tanították, na meg tanultam is, hogy gondolkodó lény vagyok. Természetesen, ez így igaz, az ember inkább többé, mint kevésbé észlény, („Az ész a fontos, nem a haj”), ez nem vitás. Én mégis azt tapasztaltam, hogy olykor-olykor talán jobban teszem, ha az ösztönömre hallgatok. Eddig még nem bántam meg, most sem szeretném. De komolyra fordítva a szót, abban semmi túlzás nincs, hogy az első benyomás igen pozitív, kedvező volt. Mi sem igazolhatná jobban ezt annál, ha elmondom, hogy miután a múlt évi marosvásárhelyi atrocitások miatt mindentől megundorodva, végképp kiábrándulva, szinte a végletekig kétségbeesve, utolsó reményt is elvesztve áttelepültem, úgy éreztem, csak az segít, ha nyakig munkába temetkezem. Szerencsém volt, Pesten nagyon jó munkahelyem akadt, természetesen azonnal „munkába álltam”, és igen keményen dolgoztam egész nyáron, de közben döntenem kellett, hogy az ősztől elfogadok egy, még annál is jobb állásajánlatot, vagy idejövök Tiszaföldvárra. Ösztönömre hallgattam, itt vagyok. Érdekes volt számomra az a szinte körülírhatatlanul jó érzés, amikor nem sokkal azután, hogy dolgozni kezdtem, éreztem, hogy itt megbecsülnek. Otthon is ugyanígy dolgoztam, de megbecsülést esetleg csak a diákoktól vagy szüleiktől kaptam, szakmai elismerést feletteseimtől nemcsak én nem, de mások sem kaptak, egy kalap alá vettek mindenkit: a fenyegetésen kívül egyebet aligha hallhattunk, jó szakember, rossz szakember, diák egyaránt. Ha látták, hogy valaki képes sokat és jól dolgozni, még többet követeltek tőle, hangsúlyozom, követeltek, nem kértek, vagy elvártak. Köszönet, tisztelet, megbecsülés, hát ez nem járt ki a hétköznapi dolgozó embernek, különösen ha még magyar is, s ráadásul még kitartóan, rendületlenül annak is vallja magát, mert, ugye ez nem kötelező? (Magyarnak születtünk, erről nem tehetünk, de arról már igen, hogy magyarként vagy „másként’ ’ halunkmeg.) De kissé eltértem a tárgytól, tőlem tulajdonképpen azt kérdezték, hogy kerültem ide, mi a benyomásom, hogy érzem magam, mi a véleményem a diákjaimról. Mivel kérdeztek, hadd mondjam el, fél éve múlt, hogy itt vagyok, pozitív véleményem nem változott, de kiegészült egy-két vággyal, kívánsággal. Mivel Tiszaföldvárt most már én is egyre inkább otthonomnak érzem, az az óhaj is egyre csak erősödik bennem, hogy még szebb, még kulturáltabb, még tisztább legyen az a hely, ahol lakom, aztán remek dolog lenne azt is érezni, hogy teljes mértékben megbízhatunk a helyi képviselőtestületben, mert az, mindenféle pártérdekektől függetlenül csakis atelepülés, alakosság érdekeithelyezi előtérbe, és természetesenjó lenne azt is érezni, hogy egy erős, külső és belső nyugalom, békesség tartja össze a község apraját, nagyját. Tisztában vagyok azzal, hogy ennek érdekében mindnyájunkra többé-kevésbé egyformán hárul a felelősség. Hogy érzem magam Tiszaföldváron? Tanárként jól, mert érzem, tapasztalom, munkámra szükség van. Egyelőre rengeteg a pótolnivaló, csakis kemény, nagyon rendszeres, kitartó munkával tudunk idővel talán eredményeket felmutatni. Mi a véleményem a diákjaimról? Kedvesek, szimpatikusak, talán még azt is hozzátehetném, jó köztük lenni, persze az egyáltalán nem biztos, hogy ők is hasonlóképpen vélekednek erről. Sokuknak meg kellene tanulni, hogy a tanulás igen kemény munka. Mindenesetre örülök, valahányszor mostanában azt tapasztalom, hogy a bizalmatlanság, félelem helyett, amit kezdetben gyakran olvashattam le arcukról, inkább az oldottság, a mosoly az, ami találkozásainkat kíséri, úgy általában. Hangsúlyozom, ez csakis az én véleményem. Magánemberként, hétköznapi emberként hogy érzem magam? Közelebb áll az igazsághoz, ha erre a kérdésre nem határozott igennel felelek, hanem így: köszönöm, kissé elbizonytalanodva... Mindenesetre az a sok levél, amit szinte hetente otthonról kapok, kétségtelenül nagyon jól esik. Nem nagyon szeretek magamról beszélni, de bármikor szívesen beszélek az erdélyi emberről, szokásokról, az ottani fiatalságról, hiszen erős nemzeti identitástudatuk sok-sok itt élő számára példa lehetne. Tenném mindezt annál is inkább, mert tapasztalom, hogy alig akad egy-kettő diákjaim közül, aki közelebbről is ismeri Erdélyt, legtöbbjük sajnos nagyon tájékozatlan, de ez nyilván nem az 6 hibájuk. De, hogy ők a vesztesek emiatt, az szerintem biztos. Köszönöm, hogy hogylétem, közérzetem felől érdeklődtek. Ahhoz képest, hogy mekkora fejest ugrottam, nem panaszkodom, vizesnek vizes lettem, de a fejem már kint van, túléltem, és ami a legfontosabb, újra jó a kedvem. Hát kell ennél több? Taar Enikő Ez itt az Ön hirdetésének helye!
