Tiszaföldvári Hírlap, 1990 (2. évfolyam, 1-12. rész)
1990-06-01 / 6. szám
Arcok -sorsok * emlékek Arcok-sorsok* emlékek Arcok-sorsok 1990. JÚNIUS__________________________TISZAFÖLDVÁRI HÍRLAP_______________________________________3 Az Eper út 4. szám alatti ház kiskapuja fölött egy kissé kopott tábla lóg, egyszerű felirata hirdeti mindenkinek, hogy itt lakik Herczeg János cipészmester. A takaros kis házat rendezett és gondozott kert öleli, minden az értő emberi kezek munkáját tanúsítja. Klári néni nyit ajtót, János bácsi kézfogással üdvözöl, és egy-két perc múlva úgy érzem, már régi ismerősök vagyunk.- A Herczeg család tősgyökeres tiszaföldvári?- Nem vagyunk azok, Mezőtúron születtem 1910-ben. Szüleim parasztok voltak, szegényparasztok. Még gyermek voltam, amikor édesanyám meghalt. Apánk sokat dolgozott, hogy eltartson minket, télen még kosarakat, kasokat is csinált, azt árulta a piacon. Az élet korán próbára tett, már tíz éves koromban magam kerestem a kenyeremet, de a tanulást sem hagytam félbe. Négy hónapig kiskanász is voltam, ott ismertem meg a feleségemet, Sőrés Klárát, aki a munkaadó gazdám lánya volt. Igaz, ők 1926-ban elköltöztek Tiszaföldvárra, de a sors úgy akarta, hogy később összetalálkozzunk.- Hogyan lett a kiskanászból cipész?- Elhatároztam, hogy valamilyen mesterséget fogok tanulni. Nyakamba vettem a várost és helyet kerestem, ahol inas lehetek. Először egy borbélynál próbálkoztam, de az első napon tyúkpadlást kellett takarítanom, így oda nem is mentem vissza többé. Aztán bekopogtam Kun Péter cipészmesterhez és megkérdeztem, nem keresnek-e itt inast. Ottmaradtam...- Milyen volt egy cipészinas sorsa?- Főleg a szakma fogásait tanultuk, de oktattak vallástant is. Szinte mindent a mester úr mellett, a mester úrtól tanultunk meg. A szakmát nagyon jól megtanította és meg is szerettette velünk. Szigorú és határozott ember volt.- János bácsi mikor került Tiszaföldvárra?- Állandóan jártunk a vásárokba, vittük a kész cipőket eladni. Egy ilyen vásárban ismerkedtem meg Steuer Sándor tiszaföldvári cipészmesterrel, nála kaptam jó munkát, így 1931- ben kerültem ide, és azóta itt is élek.- Klári nénivel hogyan találkoztak össze ismét?- A szabadon maradt időmben két dolgot szerettem nagyon: táncolni és futballozni. Nem volt olyan bál, ahol én ne lettem volna ott. De nem múlt el meccs sem nélkülem. Apósomék a szőlőkben laktak, négy hold szőlőjük volt. Ott a körökben sok mulatság járta valamikor, és az egyik ilyen mulatságon találkoztunk újból. Megszerettük egymást, és 1935-ben össze is házasodtunk. Két gyermekünk született, Gizella és János. Aztán 1942-ben mestervizsgáztam és karácsonyra megkaptam az ipart. Önálló lettem, de a háború beleszólt az életünkbe!- Sok emberben ébreszt keserű és fájó emlékeket ez a háború.- Én nem akartam, és nem is csináltam a háborút, mégis sokszor be kellett vonulnom katonának. Tényleges szolgálatra 1933-ban, majd újra behívtak ’36-ban, ’38-ban, ’40-ben, ’41- ben és 1944-ben a frontra. Pedig a német megszállás után felhívattak minket iparosokat a községházára, hogy akarunk-e részt venni utász csizmák készítésében, mert aki vállalja, az mentesül a katonai behívás alól. Áprilistól június 17-ig ötven pár csizmát csináltam meg, és akkor hozták a SAS-behívómat! Mentem a jegyző úrhoz és mutatom. No, ő csak annyit mondott, itt nincs mit tenni, be kell vonulni. Ennyit ért az ígéret, és így kerültem ki a frontra, ahol az egyik ütközetben megsebesültem.- Talán éppen így sikerült élve megúszni a háborút.- Hárman ástuk a dekungot (lövészárkot), és egy gránát éppen mellettünk csapódott be. Két társam életét vesztette, engem úgy húztak ki, csak a sisakom teteje látszott. 1945. szeptember 6-án jöttem haza. Ha jól emlékszem, ötvenhármán vonultunk be akkor Tiszaföldvárról, és csak tizennégyen jöttünk vissza!- Hogyan kezdték újra az életet?- Amikor megjöttem, a szívem összeszorult attól, amit itthon láttam. A feleségem elmondta, hogy 1944-ben az oroszok bevonultak a faluba, az emberek nagy részét pedig kilakoltatták. ők a gyerekkel a szőlőkbe költöztek. Amikor vissza lehetett költözni, úgy tessék elképzelni, hogy egy tű nem sok, még az sem maradt a lakásban, mindent elvittek! És nemcsak az orosz katonák garázdálkodtak, hanem a falubeli emberek is. Olyan aljasak tudtak lenni - tisztelet a kivételnek -, hogy ismerőseiktől, szomszédaiktól, sorsüldözött emberektől, a kilakoltatást kihasználva, elloptak, elraboltak mindent, de mindent a világon! Aztán a háború után nyugodt lelkiismerettel jártak, éltek közöttünk. Volt, akin az utcán ismertem meg a kabátomat, másnál a cipész-székemet és a szerszámaimat találtam meg. De élni kellett tovább, így kezdtem a munkát ismét.- Volt-e megrendelés, jötteke cipőt javíttatni?- Munkám az volt, rengetegen megrohantak a rossz cipőkkel. Kérték, csak ezt csináljam meg, csak azt javítsam meg. Hoztak kukoricát, sót, zsírt, meg amit éppen tudtak. így aztán kezdtünk lassan talpraállni.- Önálló iparosként tetszett dolgozni?- A fogságból hazatérve négy évig maszek voltam. Aztán a helyi ktsz-ben dolgoztán, de az életképtelennek bizonyult. Egy évre a martfűi gyárba mentem, majd ismét kiváltottam az ipart. Közben a lányunkat fölvették az orvosi egyetemre. Egyik napon kijött hozzánk Bódi Imre, az akkori tanácselnök, és közölte, hogy fel kell hagynom a maszek munkával. Addig molesztált, fenyegetőzött azzal, hogy a lányunkat kirúgatja az egyetemről, míg vissza nem adtam az ipart. A Tisza Cipőgyár munkása lettem 1956-tól, és onnan mentem nyugdíjba 1970-ben.- János bácsi nyugdíjasként sem csomagolta el a kaptafát?- Én a szakmámat nagyon szeretem, és ameddig bírom, folytatom is. 1970 óta itthon dolgozom a saját kis műhelyemben. Minden cipőt megmentek, amit csak lehet. Azt nem szeretem, amikor kontárok kezében járt cipőt kell javítanom. Aki megtanulta a szakmát, az nem adhat ki ilyen munkát a kezéből! Mutatok én néhány cipőt, amit én készítettem. Aki ezeket meg tudja csinálni, az tényleg érti a szakmáját.- Az asztalon a mesék világából idecsöppent apró "tündércipellők" sorakoznak, igazi mestermunkák. Ezt kedvtelésből csinálta János bácsi?- Egy részét igen, de sokat kellett készítenem a gyárba érkező külföldi vendégek számára. Ezt adták ajándékba az ide érkezett üzletfeleknek. Belépünk a cipészmester igazi birodalmába, ahol rend és fegyelem van még a szerszámok között is. János bácsi magyarázza, melyik eszköz mire való, a lekopott sarokkal mit kell csinálni, és én csak ülök mellette. Hallgatom, figyelem, őszinte szeretettel beszél arról, amihez ért: a mesterségéről. Talán nem kell sokáig várni, hogy ismét az ilyen igazi szakmunkások, mesteremberek legyenek többségben. Addig is János bácsi, amíg ereje engedi, "varázsolja” újjá kopott, elnyűtt cipőinket. Petraskó Tamás "Minden cipőt megmentek...”
