Tiszaföldvári Hírlap, 1990 (2. évfolyam, 1-12. rész)
1990-10-01 / 10. szám
6 TISZAFÖLDVÁRI HÍRLAP 1990. OKTÓBER pusztuló falakkalErős vár "Erős vár a mi istenünk..." - hirdeti Luther Márton legkedvesebb éneke, amely 1529. évi keletkezése óta a protestáns hitvallásúak világszerte ismert jelszavává vált. Isten hajléka, a tiszaföldvári evangélikus templom, sajnos mai állapotában nem kelti az "erős vár" benyomását. Lapunk augusztusi számában megjelent Boncsér Sándor (B.S.) gyülekezeti munkás olvasói levele - amely egyébként nem maradt és marad egyetértő és egyet nem értő válaszok nélkül -, miszerint elérkezett az idő megvitatni a tiszaföldvári evangélikus templom "ügyét". Az újság szerkesztőinek véleménye lényegében megegyezik ezzel, bár szerintünk a téma jelentős késésben van, másrészt, a vita csak a tettek előzeteseként válik érdemessé. Tehát: - B.S. ösztönzésére, de attól függetlenül is - a "templom témát" felvállaljuk, érdemesnek tartjuk arra, komolyan, mindenkori tárgyilagossággal, ha nem is mindig vélemény nélkül, minden érintett és minden szót kérő számára is lehetőséget advamegpróbáljuk a templom ügyét hasznosan előrevinni. B.S. levelére még visszatérünk, ennek előtte a templom - és részben a tiszaföldvári evangélikus egyház - történetével vezetjük be sorozatunkat. A református többségű Tiszaföldváron a gyorsan erősödő és jelentős számú hívet tömörítő evangélikus gyülekezetét a 250-280 évvel ezelőtt. Németföldről és a mai Szlovákia területéről ide telepedett, ágostai hitvallású ősök létesítették. 1807-ben templomot építettek maguknak a báró Podmaniczky-familia támogatásával. Az egyszerű, torony és harang nélküli templom a volt evangélikus (belterületi) iskola helyén állott. Haranglábat 1833-ban sikerült állítaniuk, amelyet öt éves adománygyűjtés, kilincselés, sőt, a földesúrral történt huzakodás előzött meg. Arra, hogy eleink - számunkra nagyon is példamutató ügybuzgalommal és egymással békességben - mennyire ügyeltek a részletekre és a község javára, nyomós bizonyíték, hogy a két új harangot úgy öntötték és hangolták, hogy harmonizáljon a református templom harangjainak hangjával. A haranglábakat a két egymás fölötti haranggal, a régi templom mellett állították fel. Közben, 1829-ben a templom súlyosan megrongálódott, úgyannyira, hogy dél-keleti fala kidőlt (!!). Helyreállítása olyan jól sikerült, hogy az épület az új templom megépülése után is évtizedekig működött iskola és kántortanítói lakás gyanánt. Érthető tehát, hogy a hívekben 1825 óta munkált az új templom építésének gondolata. Meg is kezdik az anyagi alapok összegyűjtését - ismét a Podmaniczky-család jelentős támo- • gatásával -, de a templomépítés terveit az örök idők óta létező két "fő ellenség”, a politika és a rossz gazdasági helyzet hátráltatja, akadályozza. Az 1848-49-es szabadságharc bukásával az összegyűjtött pénz (Kossuth-bankó) is elvész. A földesúr - feltehetően osztrák érzelSw* ЧЧ'Т * , у у________________ у ^ mű - szóba sem áll ezidótájt a gyülekezettel. 1853-ban a szívós evangélikusok újra megkezdik a szervezést, és nagy nehézségek árán hat év alatt, 1860. október 21-re (éppen 130 éve!) felszentelik új, a ma is (még!) álló templomot. A templom Tiszaföldvár egyetlen műemlék jellegűnek minősített épülete, újklasszikus stílusban épült, igen érdekes módon: az újkígyósi Wenkheim-grófok házi kápolnájának "naggyá tett" mása. Ifj. Bohus Pál mérnök tervezése szerint ifj.Szvacsina József, ceglédi építész vállalkozásában épült meg a templom. A tiszaföldvári evangélikus gyülekezet hívei 1945-47-ig igen élénk gyülekezeti életet éltek. Az államosítások során vagyonukat ugyanúgy elvesztették, mint a többi magyarországi egyház: a templom/ok/ és a papiak kivételével minden ingatlanukat elvették. A gyülekezet számában és erejében annyira megfogyatkozott, hogy mára alig egy-két tucat hívő jelenti a földvári közösséget. A templom, folyamatos karbantartás és felújítás híj án, egyre rosszabb állapotba jutott. Különösen fölerősödött pusztulása az utolsó helyben lakó lelkipásztor "távozásával". Ma a templom állapota olyannyira megromlott, hogy ha gyorsan nem történik vele törődés, pusztulása visszafordíthatatlanná válik, rövid időn belül életveszélyes romhalmaz lesz belőle. Nyilvánvaló, hogy az egyház önerőből a folyamatot megállítani nem képes. A napokban a tiszaföldvári lakosokhoz került szórólap komoly kérései, felhívása is csak a remények szintjét jelentheti, noha jelentősége, szándéka tiszteletre és megfogadásra méltó. A templom helyzetét a most leköszönt tanácsi vezetés is ismerte, de köztudottan szűkös anyagi lehetőségeik nem tették lehetővé a templom mentését, nem is szólva arról, hogy erre különösebb /párt/állami késztetést nem is kaptak. Ennek ellenére, nem lenne igazságos, ha nem szólnánk azokról a próbálkozásokról, amelyek a templom sorsának jobbítása szándékával történtek, talán az egyház konkrét kérése előtti időkben is; más kérdés, hogy milyen egyéb célú "hasznosítás" gondolatával. (Pár évvel ezelőtt is "felröppent" a kultúrház, kiállítási csarnok "ötlete".) Voltak-vannak a tanácsi hivatalban, akik minden díjazás, vagy haszon nélkül, "becsületből", megpróbálták a templom mentését legalábbis megszervezni, lépéseket tenni a mentés megindítására. Ennek eredménye az is, hogy az Országos Műemléki Felügyelőség (OMF) a terhek viselésében hajlandó részt vállalni. (Sajnos, jelenleg is csak az OMF tett le pénzt az asztalra, de felhasználás híján januárban visszaveszi.) Az egyház - legalábbis a magyarországi - az említettek szerint alig képes tényleges és gyakorlati segítségre, hajdani vagyonának esetleges hasznára pedig rövid időn belül nem számíthat. Az, hogy akérdés vitáját a Hírlap felvállalja, az, hogy a tanács is próbálkozik egy-két éve valamivel a templom ügyében, ennek elsősorban nemcsak B.S. úr felhívása, hanem a tiszaföldvári emberek, mondhatni, a lakossági nyomás (és nem a földváriak "alacsony szellemi színvonala") a magyarázata. A Hírlap célja, hogy a templomot, mint vallási, kulturális, építészeti, történelmi értéket segítsen meg menteni. Későbbi sorsát illetően, nyilvánvalóan és elsősorban, kézenfekvő "rendeltetésszerű használata", azaz a templomfunkció megtartása lenne. Ez ügyben a társadalom, az állam, az önkormányzat, az egyház egyaránt érdekelt, de egyikük sem lehet eredményes tettek nélkül. Magunk részéről megkíséreljük a tényeket hangsúlyozni a vitákban, megpróbálunk minden érdekeltet a konkrét tenniv alók irányába terelni, ösztönözni, nem zárkózva el ugyanakkor az eltérő érdekek ütköztetésétől sem, feltételezve és elvárva a vitázóktól a jószándékot. Azt hiszem, a magunk véleményét sem rejthetjük véka alá, hangsúlyozva - adott esetben - annak vélemény-jellegét. Ha a témában megjelent írásaink csak csekély mértékben is, elősegítik a templom megújulását, már nem tüsténkedünk hiába. Dr.V.E.
