Tiszaföldvári Hírlap, 1990 (2. évfolyam, 1-12. rész)
1990-08-01 / 8. szám
1990. AUGUSZTUS TISZAFÖLDVÁRI HÍRLAP 11 mi az életet jelentette. Talán a mostani áremelkedésekkel a kukák sem leszenk már tele kidobott kenyerekkel. Milliók halnak éhen, s ott még a kenyér héjának is becsülete lenne. Közben a megérkezett friss sütésű kenyereskosarat körülállják és válogatnak. Ez lapos, ez túl világos, ez nehéz,... megégett,... stíleden,... formátlan... és én csak nézen és azon gondolkodom, mi kellene ennek az or-Levelet hozott a postás: Levelet? Meghívót! Na igen. Ismét öregebbek lettünk egy évvel. Hiszen tavaly Mariann ballagott, az idén Andrea. Szeretem mindkettőt, így ott voltam az egyikén, természetesen a másikéra is megyünk, hiszen gyermekeink életében talán ez az első jelentősebb fordulópont, amikor nyolcadik végén ballagnak. Magamból kiindulva, ez emlék marad. Emlék, melyre később is szívesen gondolunk vissza. Ehhez a felnőttek azzal tudnak hozzájárulni, hogy megpróbálják ünnepélyessé, széppé tenni. Ebben szerettem volna én is részt venni, elutaztam Budapestről, újra vállalva Tiszaföldváron a tengelytörés veszélyét, hiszen évek óta hazajárok, ami minden esetben azzal a kockázattal jár, hogy vagy elérem a fő útvonaltól alig 50 méterre lévő testvérem házát, vagy nem, hiszen az utak minősíthetetlenek. Nem kis ügyességet kíván a félméteres kátyúkon való átjutás. Már előző nap is kémleltem az eget. Nem sok jóval kecsegtetett az idő, no de nem gond, lúszen tudtommal van az iskolának tornaterme, ahol le lehet bonyolítani még egy ballagást is. A baj nem itt kezdődik. Elindultunk. Valóban a tornaterem volt a "rendezvény" színhelye. A szokásos késés már megvolt (már ami a kezdést illeti). Az ember sok, mindenki tekintget, hová álljon, hiszen helyet kell hagyni a gyerekeknek is. Mint később kiderült, teljesen fölösleges volt a "hová álljak"? Végre úgy tűnt, valami történik is. Néztük - kerestük az emelvényt, a dobogót, de legalább az asztalt, ahol majd az iskola igazgatója, nevelőtestülete felsorakozik. Az bizony nem volt. A hangszóró megpróbálta túlharsogni a nem csendes tömeget, nem sok sikerrel. Vártuk a ballagókat. Nem hiába. A tornaterem sarkába be is hajtották őket. Mind együttt voltak, hála Istennek. szágnak, a népnek, hogy megbecsülje azt, ami megvan. Balczó Andrástól kezdve már sok ismert személyiség nyilatkozatát hallottam arról, miszerint ebben az országban nem lesz gazdasági megújulás, amíg az emberek lelkében nem történik változás. S ennek sok összetevője van. Pl. a szeszhez, kenyérhez való viszonyunk is. Tisztelettel: Bagi Judit Gondoltuk, legalább körbe mennek. Nem mentek. Nem múlt el nyomtalanul a nyolc év fegyelmezése, mind ott maradt a sarokban. A lárma nem szűnt, mindenki türelmetlen és elégedetlen volt. A hangszóró erőlködött. A bátrabbak megpróbáltak elindulni, hogy megkeressék gyermeküket és átadják a virágot. Az igazgató még néhány reménytelen kísérletet tett a hangszórón keresztül a tömeg "lecsillapítására", aztán feladta. Tekintgettünk, de a sarokba szorult gyermekeken kívül csak néhány pedagógust láttunk a fal mellett álldogálni, szemmel láthatóan elég kínosan érezték magukat. Úgy tűnt, a Himnusz is elhangzott. Na nem a gyermekek énekelték. Hol élünk? A mai modem világban már ez is csak gombnyomásra megy. A látottak-hallottak alapján erősen kétségbe vonom azt is, hogy a gyerekekkel megtanították a Himnuszt. Vagy talán úgy vannak vele, hogy tanítsa meg a szülő, mint a Miatyánkot? Netán gondolják, hogy úgy is hallják itt-ott, majd rájuk ragad? Ez után a műsor után sajnos ilyen is megfordult azt hiszem, nemcsak az én fejemben. Na igen. A rossz idő. Mindent rá lehet kenni. Minősíthetetlen volt! Azthiszem, a gyermekekben is megmaradt az emlék. A rossz emlék. Iskolapéldája a szervezetlenségnek, a fejetlenségnek. Sajnálom, hogy nem tudtam mindezt filmre venni, és elrettentő példaként megőrizni unokáink számára. Ezek után csak remélni merem, hogy maradt még Tiszaföldváron is egy-két idősebb pedagógus, aki vállalná, hogy a mai megfordult világban lehet másképp is csinálni, akiből még nem veszett ki a múlt emléke, akinek még szempont az, hogy gyermekeinknek példát kell mutatni, jó példát, amit át tudnak adni majd az utánuk következő nemzedéknek. Lehet a lelkűket is széppé tenni, lehet a Himnuszt is énekelni, lehet és kell megtisztelni saját gyermekeinket azzal, hogy kiállunk eléjük és "elköszönünk". Vagy talán az igaz-Ezzel a címmel kezdem el ezt a kis elbeszélést. Aki iskolába járt, akár fiatal vagy idős, az tudja, hogy Árpád apánk 895-ben jött a Kárpát medencébe elfoglalni ezt az országot, 1001- ben jött István király. Nem akarom felsorolni az összes uralkodót, mert ez hosszú volna. Csak annyit, hogy ez az ország nagyon sokat szenvedett ezideig. Volt a mohácsi vész, a tatárjárás, a török uralom, a '48-as szabadságharc, utána az első világháború, majd ezt követte a második, és az '56-os év. És most visszatérve az 1919-es évre. Ekkor alakult meg a Virághegyi szőlőben egy kis közösség, akik összefogva saját erejükből fenntartották magukat. Igaz, sátorban tartották az összejöveteleket, ha valami rendezvényt akartak csinálni, mert az a kis gunyhó, amiért haszonbért fizettek, csak a vezetőségi gyűlésekre volt elég. De mégis ki bírták húzni 1929- ig, mert összefogtak és megértették egymást az akkori nehéz gazdasági helyzet ellenére is. Ebben az évben megvették azt a telket saját erőből, ahol most az a bizonyos Virághegyi Olvasókör áll. Hatvan éve, tehát 1930. március hónapban a kör elnöke bejelenti a tagságnak, hogy állami kölcsönt nem kapnak az épület felépítésére. Erre indítványozza, hogy csak magánerőből kell felépíteni a helyiséget. Megkéri a tagságot, hogy legalább 10-15 tag kölcsönképpen adna fejenként 200 pengőt úgy, hogy a későbbiekben ezt a kör visszafizeti. Össze is jött egy kis összeg, amivel az anyag beszerzését tudták fedezni. Hozzáfogtak a földhányáshoz és a vályogveréshez, és eljutottak odáig, hogy 1932-ben fel is épült ez a helyiség. Még ebben az évben, november 6-án avatták fel ekkor kapta az első nevét, mint Virághegyi Olvasókör, ami fel is volt tüntetve a homlokzatára. Ezzel a névvel szerepelt egészen addig, míg a Mokép át nem vette, akkor kapta a másik nevet, mint Köztársasági filmszínház. így történt a második honfoglalásés a második névadás. És most jutottunk el a döntő pillanatig. Ugyanis, amit sokan tudnak, hogy 1989. május 1-jén megszűnt a mozi, de már előtte, még nem is tudtuk, hogy megszűnik, már akkor kértük, hogy a két kis termet, amit ők nem használtak csak előcsarnoknak, meg szemetesnek, hogy adják ide a nyugdíjasoknak, mivel a létszám szaporodott és az a helyiség, ami volt, már kicsinek bizonyult. Telt-múlt az idő, a helyiség üresen állt, ette az idő, nem gondolt rá senki, csak mi, hogy mi lesz vele. Attól kezdve elindult a hajsza - tanácsháza, Szolnok, földhivatal, gyűlések. így telt az idő egészen 1989. október 26-ig. Ekkor került sor egy gató szégyellt kiállni? Elvonult a láthatatlanság mögé? Egyáltalán ott volt? Ki látta? Dr. Erdei Györgyné gyűjtőív aláírására, ami így szólt: Akarja-e ön, hogy az államosított Óvirághegyi kör több évtizedes működésének megszakítása után újra működjön az eredeti állapotában az itt lakók örömére és szórakozására, de úgy, hogy a nyugdíjasok is kapjanak helyet és akkor csináljanak rendezvényt, amikor akarnak, ellenszolgáltatás nélkül. 1990. április 10-én megkaptuk a kulcsokat. Most már csak a papír hiányzott, hogy milyen alapon lehet használni az épületet. Meg is kaptuk az értesítést, hogy május 14-én mehetünk a papírért kilenc órára. Sajnos mire odaértem, már megcsinálták a megállapodást, ami így szól: Ezt az épületet annak idején a homoki lakosok - akik jelenleg már nyugdíjasok - építették (aki még él). Úgy ítéljük, hogy a régi jogos tulajdonosoknak mindenképpen kijár ennyi tisztelet és megbecsülés. És itt történt meg az a nagy tévedés, ami szomorú. Ugyanis a papíron az áll, hogy a Homoki Barátság Klub az üzemeltetője és használója a régi moziépületnek. A vezetőség nélkül semmilyen rendezvényt senki nem tarthat. És most vetődik fel az a kérdés, hogy mégis ki a jogos tulajdonos. Mertnézzük csak meg. A 70 nyugdíjas között csak egy alapító tag volt, aki májusban elhunyt, de annyit nem érdemelt, hogy a gyűlésen megemlékezzenek róla. Ennek az embernek a családja és még egy asszony van a tagságban, akiknek joguk van. A többinek egyáltalán semmi köze az alapításhoz. Itt csak az volt a kérés, hogy helyei kapjanak a nyugdíjasok is. És mi történt? ök kapták meg az egész jogot. Most mit szóljanak azok, akik alapító tagok voltak, de nem tagjai a klubnak, és ezeknek a leszármazottjai, pedig ők is benne vannak a 241 személy aláírásában. És mosttényleg az a kérdés, hogy mégis ki a jogos tulajdonos. Sokan megkérdezik, hogy mi van a körrel, mert látják azúj kiírást. Ugyanis megtörtént a harmadik honfoglalás és névadás. Kikerült a táblára az új név "Barátság Nyugdíjas Klub". De az, aki elmegy és látja, nem tudja, hogy külföldi vagy belföldi mert, akik kiíratták, vagy sietségből, vagy örömükben elfelejtették, hogy Homokon élünk. De azért most örömmel és vígan éneklik az orosz csaszluskát, ami így szól: Jaj, de jó most egyelőre nekünk, Mert megettük a pirított gesztenyét. De azt, aki kikaparta nekünk. Áztat mi már menesztettük innét. És most jön egy igaz magyar közmondás: Ereszd be a tótot, kiver a házból. Név és cím a szerkesztőségben Himnusz a ballagáson Honfoglalás és névadás
