Füvessy Anikó szerk.: Fejezetek az 1848-49-es szabadságharc tiszafüredi eseményeiből (Tiszafüredi Tanulmányok 4. Szolnok, 2000)
Hermann Róbert: A tiszafüredi fővezérváltás
tes, de az akkori körülményekhez magát alkalmazni nem tudó hadi tekintélyt kényszerült a hadügy élére meghívni". 201 A két érvelésben rokon, hogy a szabadságharc tragikus befejezését, a világosi fegyverletételt úgy tekinti, mintha abban Görgei önálló politikai álláspontja nyilvánult volna meg. Mivel pedig a tiszafüredi „zendülés" egyik főszereplője Görgei volt, e nézet képviselői Tiszafüredet a Világoshoz vezető út egyik állomásának tartják; olyan állomásnak, ahol a tragikus végkifejletet Görgei megrendszabályozása által még el lehetett volna kerülni. Az irányi által képviselt érvelés aztán a későbbiekben, főleg 1948 után még újabb, osztályharcos szempontokkal is kiegészült. Révai József szerint „Kossuth ingadozásainak és következetlenségének Görgeivel szemben az a magyarázata, hogy a civilhatalomnak nem volt szervezett támasza a hadseregben a közhonvédek között. És ez azért hiányzott, mert nem volt meg a hadseregen kívül sem: a néptömegekben". 202 Ennek nyomán Spira György 1956-ban, majd 1959-ben megjelent írásában arról olvashatunk, hogy Kossuth azért „volt kénytelen alárendelni" magát „a zendülő tisztek akaratának", mert „nem támaszkodhatott a tisztikar ellenében a népre és a nép soraiból kikerült egyszerű honvédekre". Kossuth éppen azért állította januárban Dembinskit a főerők élére, „mert ha már nem volt képes a sereget alulról demokratizálni, igazi néphadsereggé alakítani, legalább felső vezetését igyekezett ilyen módon biztos kezekbe adni. S Dembinskit Kossuth márciusban elsősorban éppen azért nem tudta megvédeni, éppen azért volt kénytelen elejteni, mert Dembinski fővezéri kinevezése önmagában szintén nem pótolhatta a sereg demokratizálását, mert Dembinski főparancsnoki állásának szilárdságát is egyedül a sereg alulról történő demokratizálása biztosíthatta volna". 203 Nem tudjuk, hogy a szerző mit értett „a sereg alulról történő demokratizálásán"; erős a gyanúnk, hogy olyasmit kér számon a korszak politikusain, ami a polgári államok hadseregeiben sem akkor, sem később nem létezett. Azt viszont biztonsággal állíthatjuk, hogy Dembinski fővezéri állását nem ez a demokratizálás, hanem a katonai sikerek szilárdíthatták volna meg. 201 MÉSZÁROS Lázár, 1867. II. 87. o. 202 RÉVAI József, 1966. (1939) I. 141. o. 203 SPIRA György, 1956. I. 62-63. o.; SPIRA György, 1959. 452. o.
