Bene Józsefné (szerk.): Minden mosoly visszatér. Jubileumi évkönyv (Tiszaföldvár, 2008)

7. Visszaemlékezések

Egyre több minden jutott az eszembe. Egy dologra nem emlékszem. Szorongásra. A szorongásra, amit Milán fiam érez vasárnaponként, félve kicsit a hétfői óvodakezdéstől. Értetlenül állok az érzés előtt, mi válthat ki félelmet egy óvodás fiúból, aki az egyensúlyozó járás helyett kézenállást és magasugrást gyakorol testnevelés foglalkozáson.

Talán neki is hallania kellene a magnófelvétel fura, pattogó sercegését, mialatt széttárt karokkal egyensúlyozva haladhatna végig a tornapadon, s megismerhetné azt a felemelő érzést, mikor vég nélkül, hangosan dübörög a „Sehallselát Dömötör...". Ma a családommal Kecskeméten élek.

Patóné Bajkai Diána

Amikor a felkérést kaptam, hogy írjak első ovis emlékeimről, azonnal igent mondtam. Nem gondoltam, hogy ilyen nehéz lesz, hiszen '78-ban, alig ötévesen kezdtem az első középsős csoportban és csak pár elmosódott emlék maradt.

Arra tisztán emlékszem, hogy nagyon magabiztosan mentem az első nap, hiszen édesanyám, aki mint dajka kezdett itt dolgozni, már azelőtt sokszor elvitt magával az oviba, mielőtt az megnyitotta volna a kapuit. A magabiztosságom gyorsan alábbhagyott, amikor kiderült, hogy attól a naptól kezdve én és anyu más-más csoportban leszünk, úgyhogy ide-vagy oda a helyismeret, bizony én is úgy kezdtem, mint minden más „rendes" gyerek: egyszerűen nem akartam bemenni a csoportszobába, a folyosón sírtam anyu után, rögtön nagycsoportos akartam lenni, hogy vele lehessek. Ez így mehetett jó pár napig, amíg bele nem törődtem sorsomba: maradtam hát középsős, de dadusomnak, Erdősné Marika néninek jó ideig minden napja azzal kezdődött, hogy engem kellett vigasztalnia. Amikor végre már sírás nélkül ment az oviba járás - biztos nagyon büszke voltam magamra - jött egy kislány, aki nagyon ügyesen, jól kitanult módszerrel tudott csipkedni másokat, ő biztosan így vezette le a beszoktatással járó feszültséget. No, ekkor megint nem akartam óvodába járni egy ideig.

Az akadályokat azonban mindig le kell győznünk, tehát maradtam. „Jól döntöttem", hiszen természetesen nagyon szép emlékeket is őrzök. Az első, ami eszembe jut: a meleg kalács illata. [Egyszerűen mennyeien sütöttek-főztek a konyhás nénik, az aranygaluska volt a kedvencem, azóta sem ettem olyan finomat... J Az ebéd utáni alvások, amit sokkal könnyebb volt elfogadni az óvó néni meséivel.

188