Bartha Júlia – Benedek Csaba szerk.: Tájházak a Nagykunság vidékén (2005)

A Nagykunság népi kultúrája

A Kunságban a korábban elkezdődött pusztásodás a török idők alatt fokozódott. A hódoltság, illetőleg a Rákóczi-szabadságharc utáni visszatelepülés, a Nagykunság benépesülése után alakult ki ez a sajátos történelmi tudat, ami a Jászkunságot, jászokat és kunokat egyaránt jellemezte. Ez egyfelől származástudatot takar, de területhez kötődést is jelent, hiszen a kollektív kiváltságok csak a földrajzilag is jól körülhatárolható területen belül voltak érvényesek. Kunnak lenni az élők tudatában annyit jelent, mint „konok, nyakas, kálvinista", a sziken is megélő, összetartó, de azt is jelenti egyben, hogy a Kunságon lakó. Befelé zárt világába alig enged be idegent, más etnikumút, más vallásút. A Nagykunság, mint az Alföld legnagyobb állattartó körzete életmódjában is sokáig megőrizte a keleti hozadékot, ami fundamentumát jelenti annak a származástudatnak, és annak a sajátos színezetű népi kultúrának, amely olyan markánsan megmutatkozik. A redemptióval újabb megerősítést kapott a másság, a régi jogállás visszaszerzésére irányuló törekvések egyesítették az erőket, egyben a határokat is kijelölték. Ez védelmet jelentett az itt élő lakosságnak. Feltételezzük, hogy a visszatelepült lakosság között arányaiban nagyobb számban lehetett a kun származású, a többi betelepült pedig alkalmazkodott a kultúrájukhoz. A redemptió során visszavett privilégiumok keretei között zajlott az a sajátos parasztpolgári fejlődés, ami, ha töredékeiben is, de megőrzött jó néhány olyan kulturális elemet, ami nem tulajdonítható másnak, mint az egykori kun műveltség töredékének. Kétségtelen, hogy e sajátos történeti tudat kialakulásában, formálásában a helyi értelmiségnek mindig nagy szerepe volt. A helytörténet oktatása az iskolák tanmenetének része volt. A két világháború között a helyi nyomdában készült füzetek 6