Gulyás Katalin – Horváth László – Kaposvári Gyöngyi – Pató Mária szerk.: Nyitott kapuk. Hetvenéves a szolnoki Damjanich János Múzeum (A Damjanich János Múzeum kincsei, 2004)
Zsolnay László: A képzőművészeti gyűjtemény
25. Csontváry Kosztka Tivadar: Őztanulmány mánya mellett három Aba-Novák Vilmos festmény, valamint Kunt Ernő, Zmeták Ernő és Pleidel János számos alkotása. Szepesházy Kálmán a következőképpen fogalmazta meg e nemes adomány mozgatórugóit: „A pénz, a gazdagság, a cím, a rang és a hatalom sohasem érdekelt. Alkotó típus vagyok, nem harácsolásra születtem. Az életem célja és értelme az volt, hogy a semmiből létrehozzak valamit: alkossak, termeljek ellenszolgáltatások elvárása nélkül. Mindig arra törekedtem, hogy a közösségnek szellemileg, erkölcsileg vagy anyagilag adni tudjak valamit. Az embertársaimat is ilyen szempontok szerint értékeltem. Nem voltam műgyűjtő, hiszen egész életemben szegény voltam, de szerettem magamat szép dolgokkal körülvenni. Így lassanként, hatvan év alatt, elég sok általam szépnek tartott műalkotás hozzám vándorolt. Fiatal koromban a sors összehozott néhány kezdő alkotóművésszel. A háború utáni nehéz években, a legtehetségesebbeket szerettem volna, nagyon szerényen, anyagilag támogatni. Ezért időnként egy-egy grafikai művet vagy festményt szereztem tőlük. Úgy állapodtam meg velük, hogy alkotásaikat életem végéig tartó használatra, csak kölcsön veszem, s a legvégén az egész gyűjteményemet valamilyen közgyűjtemény rendelkezésére fogom bocsátani. Eletem végére érve, nyolcvankét évesen teljesítettem egykori ígéretemet, s a hozzám került műalkotásokat a szolnoki Damjanich Múzeumnak adományoztam. Kívánom, hogy a múzeum dolgozói a jövőben őrizzék és gondozzák azokat olyan szeretettel, amilyennel eddig én tettem. " 26. Pólya Tibor leánya, Gogó asszony jobb szélen az édesapja rajzaiból és grafikáiból rendezett tárlat megnyitóján, 1998 (a háttérben Zsolnay László művészettörténész és Simon Ferenc szobrászművész) A fent említett adományok jelzik, hogy egy múzeum életében mennyire fontos az önzetlen, kultúratámogató emberek bevonása, akiknek így módjában áll megismerkedni az itt folyó munkával, a gyűjteményekkel, hiszen e kapcsolatokból adódnak a múzeumok legféltettebb kincsei. Ez természetesen példaértékű, nemcsak a magánembereknek, hanem az állami támogatások szempontjából is. Ez különösen fontos a mai világban, ahol mint tudjuk, a támogatások mértéke jelentősen megcsappant. A jelenkor muzeológusának pályázati figyelőket kell bújnia, gyakran érthetetlen kérdőíveket kitöltenie, hogy újabb műtárgyhoz juttathassa múzeumát. E pályázatok természetesen ilyen formában nem szolgálhatják minden esetben a gyűjteménygyarapítás szükségszerű koncepcióját, hiszen a kiírások merev megkötéseibe nem mindig sikerül belekényszeríteni a múzeum számára nagyon fontos megvásárlandó műtárgyat. 1990 óta visszaesett az évi műtárgygyarapodás, s a beleltározott műtárgyak jelentős része is a múzeumot szerető művészek és műpártolók adományaiból kerül ki. Nehéz a muzeológus sorsa a mai világban, hiszen szándékai és lendülete messzebbre vinné, de a hétköznapok racionális pénztelen világa nap mint nap az orrára koppint, figyelmeztetve őt, hogy lassabban, ez a kor nem a kultúráról, hanem a pénzről szól egyelőre. így eshet meg az, hogy ha a gyűjtemények számára oly fontos alkotás jelenik meg műtárgypiacon, a múzeumok az esélytelenek nyugalmával kell hogy figyeljék, hogy egy gyűjtő veszi meg azt a kincset, mely ezután a múzeumok vitrinje helyett egy eldugott, sőt gyakran titkolt gyűjtemény mélyére kerül. De, ahogy a művésztelep, s maga a szolnoki művészet is talpra állt már számtalan nehéz helyzetből, úgy túl fogunk lépni ezen a nehézségen is, s közösen megőrizzük és gyarapítjuk is a magyar művészettörténetnek ezt a megismételhetetlen és varázslatos fejezetét. 96
