Gulyás Katalin – Horváth László – Kaposvári Gyöngyi – Pató Mária szerk.: Nyitott kapuk. Hetvenéves a szolnoki Damjanich János Múzeum (A Damjanich János Múzeum kincsei, 2004)
Vadász István: A természetrajzi gyűjteményrész
10. Fej gyám. Ősbölény, Kőtelek (Berzeviczy Antal római katolikus plébános adománya 1893 júniusából, késői jégkor) 11. Lapocka. Ősbölény, Tisza-meder (Széchy Károly királyi mérnök a Tisza híd építésekor, 1890 júniusában találta) mérsékelt éghajlati öv nyílt, parkszerű felszíneit kedvelte. Emberemlékezet óta vadászott rá az ember, de a faj egészen a középkorig fennmaradt. A rendszeres vadászat ezeket az állatokat fokozatosan a sűrű erdőbe szorította, ahol tovább csökkent a számuk egészen addig, amíg az utolsó őstulok ki nem pusztult a lengyelországi Jaktorow melletti erdőben, 1627-ben. Az állatfaj háziasítására az időszámítás előtti 5000-től került sor. A mai szarvasmarháink ezektől az első domesztikált őstulkoktól származnak, bár a szarvasmarha kisebb lett. Egy háziasított szarvasmarha magassága a marjánál 140 cm körüli, míg az őstulok mérete ugyanitt, a hátánál elérhette a 175 cm-t. A testhossza a 3 métert is elérhette. Spirálisan előrecsavarodó szarva volt, amely elérhette a 32 hüvelyket (=81,2 cm). A vadökörnek vagy őstuloknak (Bos primigenius) sötétbarna szőrzete, hosszú, hegyes szarva volt, amely kiszélesedett, előrekanyarodott, majd felfelé és szűkülve, befelé kanyarodott. Az őstulok kisebb hordákban, erdőben élt, böngésző életmódot folytatott a növényzeten, makkot, kobaktermésűeket fogyasztott, kimerészkedve a nyíltabb területekre nyáron. A gyapjas orrszarvú (Rhinoceros/Coelodonta antiquitatis) koponyáját nemcsak a szolnoki kiállításon láthatták, hanem gyűjteményeinkben ma is tanulmányozhatjuk az állat csaknem 20 csontmaradványát (pl. 86.235.1.: nyaki felső csigolya, Tószeg, Királyszirt, felső-pleisztocén; 86.227.1.: koponya, Tisza-meder, felső-pleisztocén; 86.228.1.: arckoponya-töredék, Tisza-meder, felső-pleisztocén; 86.230.1.: állkapocs, Martfű-Tisza bal part; 86.231.1.: állkapocs, Tisza-meder, felső-pleisztocén; 86.234.1.: csigolya, Tisza-meder, felső-pleisztocén; 52.859.1.: medencedarab, Tisza, késői jégkor). A pleisztocénban élő rinocéroszokat Európában számos alfaj képviselte. Ezek közül kiemelkedik a gyapjas orrszarvú, amely a későbbi hideg fázis jellegzetes állata volt. A gyapjas orrszarvú a rhidocerotidok (rinocéroszfélék) családjába tartozik, ahová a mai rinocérosz is sorolható. A gyapjas orrszarvúnak masszív teste és bozontos szőrzete volt, amely védte az állatot az északi félteke hómezőit határoló tundra és sztyeppe zord éghajlatától. Ez a növényevő állat hozzávetőlegesen 3,5 méter hosszú, a hátmagasságban 1,7 méter volt, súlya a 1,2 tonnát (1200 kg) is elérhette. Két szarva volt a pofáján, az egyik hosszabb (kb. 1 méter hosszú a legnagyobb hímek esetében), a szeme között lévő másik pedig kisebb. A hosszabb agyar különlegessége az volt, hogy az egyik oldaláról a másikra mozdítható volt. Valószínűleg az állat ezt ekeként használta, amely lehetővé tette, hogy félresöpörje a havat, amely alatt a növényzet volt. Hosszú szőrzete, kis füle, rövid, vastag lába, zömök teste volt. Már Balogh Béla diákjai is megtalálták Szolnok környékén az őssertés vagy ősvaddisznó (Sus scrofa antiquus) csontjait (86.217.1.: koponya, Tisza-meder, őskori; 86.218.1.: állkapocs, Tiszapüspöki, őskori; 52.854.1.: agyarfog, bal, Tiszafüred környéke). 12. Gyapjas orrszarvú 112
