Fekete István - Mező Szilveszter (szerk.): Bolygónk színeváltozása. Ember és természet megbomlott harmóniája. Szemelvények Földünk nyolc vidékéről (Tiszaföldvár, 2003)
Mező Szilveszter: Földrajzi tanulmányúton a szappanoperák földjén, Venezuelában
závetőleg 35 ezer km2 kiterjedésű, észak felé lépcsőzetesen ereszkedő plató java része Venezuelához tartozik, kisebb hányada átnyúlik a szomszédos országok - Brazília és Guyana - területére is. Az átlagosan 900-1200 méter magas, erősen lepusztult hullámos felföldnek jellegzetes tájképi elemei a tepuik, ezek a meredek homlokú szigethegyek. Róluk neves földrajztudósunk, Cholnoky Jenő (1870-1950) ekképpen írt az amerikai földrészt bemutató nagyszabású művében: „ Csodaszépen válnak el a buja, idegenszerű növényzet egyhangú takarójától. A sziklaszálakon futónövények, gyönyörű virágékességek díszlenek, s fenn, a legtetejükön felhők imbolyognak, el-elfedve a kolosszusok viharverte fejét. ” Maga a tepui szó a pemón nép nyelvéből került át a földrajzi szakirodalomba. Jelentése: „sarjadzó szikla”, ám manapság a geográfusok egyszerűen a lapos tetejű guyanai táblahegyeket értik alatta. Használata kizárólag pemón nyelvterületen terjedt el, egyebütt a cerro vagy a monte szavakkal jelölik a hasonló képződményeket. Közel száz tepuit ismer a földrajztudomány, egyik-másik valóságos óriásnak számít. Leghatalmasabb közöttük a messze délen emelkedő Pico de Neblina, a Ködös-hegy, melynek magassága a 3 ezer métert is meghaladja. A rendkivül nehezen megközelíthető ősrög még napjainkban is fehér foltnak számít, egyike Földünk legkevésbé kutatott területeinek. Jóval ismertebb a több mint 700 km2 kiterjedésű Auyán-tepui; ráncos ormáról szétporló vízesések zúgnak a szédítő mélységbe — köztük a „legmagasabb angyal”, ahogy a csaknem 1 kilométeres Salto del Angelt nevezik. (A tepui környékén élő kamarokoto indiánok körében Churún-Merú névén ismert zuhatag térképi nevét James (Jimmy) Crawford Angel (1889-1956) amerikai bozótpilótáról kapta. Egymotoros gépéről ő pillantotta meg először az őserdő zöldjét megtörő ezüstcsíkot.) Az ősi formák láttán sokunkban megfogalmazódik a kérdés: vajon miféle gigászi erők hozták létre ezeket a merész vonalú sziklakolosszusokat? Egészen a legutóbbi időkig alig ismertük a tepuik földtani múltját, csak napjaink jól felszerelt kutatóexpedíciói derítettek fényt pontos korukra, s tisztázták keletkezésük zavaros körülményeit. A terület „magvát” a mélyben nyugvó ősmasszívum idős, prekambriumi (590-2500 millió éves) kőzetei, főleg gránit, kristályos homokkövek és palák adják. Erre a szilárd alapra az elkövetkező mintegy 300-350 millió évben tekintélyes vastagságú üledéktakaró települt. A földtörténeti középidőben, az ős-Atlanti-óceán medencéjének kinyílásával együtt járó szerkezeti mozgások hatására a felszín feldarabolódott és differenciáltan a magasba emelkedett. Ezzel kezdetét vette az a hosszú, napjainkig tartó lepusztulási folyamat, melynek eredményeként a tepuik végső soron kiformálódtak. A denudációban a térség éghajlati adottságaitól függően időnként a víz, míg máskor a szél játszott fontosabb szerepet. A környezetükből nemritkán 1000-1200 méternyire kiemelkedő meredek szigethegyek voltaképpen annak a nagy kiterjedésű homokkőtáblának a maradványai, 86
