Fekete István - Mező Szilveszter (szerk.): Bolygónk színeváltozása. Ember és természet megbomlott harmóniája. Szemelvények Földünk nyolc vidékéről (Tiszaföldvár, 2003)
Mező Szilveszter: Földrajzi tanulmányúton a szappanoperák földjén, Venezuelában
lármától kísért rajzás este hét óra tájban kezdődik, és nagyjából egy-másfél óráig tart. Az élelem után kutató népes guachárócsapatok a barlangtól igen nagy távolságra, nemritkán 80-100 kilométerre is elkalandozhatnak. Hangosan rikoltozva ezrével lepik el a buján tenyésző őserdőt, hogy megdézsmálják a gyümölcsfák - kiváltképp az avokádó (Persea americana) érett, zamatos terméseit. Táplálékuk ezen kívül főleg a pálmák olajos magvaiból áll; ezeket erős, kampós csőrükkel többnyire repülés közben szakítják le az ágakról. Szegényes, ám annál kalóriadúsabb étrendjüket különféle bogyókkal és termésekkel egészítik ki. Egész éjszaka a szabadban tartózkodnak, s csak pirkadatkor térnek vissza biztonságos búvóhelyükre. Precíz navigációs képességüknek köszönhetően könnyedén rálelnek a falak repedéseiben megbúvó sziklaodvaikra. A denevérekhez és bizonyos szalangána-fajokhoz hasonlóan a guachárók is echólokációval tájékozódnak. Repülés közben éles, emberi füllel is jól hallható kiáltást hallatnak, s a környezet tárgyairól visszaverődő hanghullámok segítségével szinte tökéletes pontossággal képesek meghatározni helyzetüket. E végtelenül kifinomult orientációs rendszer vette át a látás szerepét; más éjjeli madarakkal ellentétben a szuszók látása viszonylag gyenge. Sötétbarna fészkeiket kiöklendezett magvakból és száraz ürülékdarabokból tapasztják össze. Ezeket a falak magasabb részeire, leginkább kiugró párkányokra, valamint a mennyezet tölcsérszerű mélyedéseibe építik. A tojó általában 2-4 mészfehér tojást rak, s a hímmel felváltva vigyáz rájuk. A tojásokból rendszerint 33 nap elteltével bújnak elő a csapzott, szépnek még jóindulattal sem nevezhető fiókák. Az öreg madarak kicsinyeiket is nagy olajtartalmú magvakkal táplálják, ettől azok gyorsan kigömbölyödnek — valósággal elhájasodnak. Innen ered a guachárók másik, széles körben elterjedt neve: zsírmadár. A meglehetősen hosszú ideig, három-négy hónapig röpképtelen csemeték látványos súlygyarapodása a bőséges étkezések mellett a barlangi sötétség és nyugalom jótékony hatásával magyarázható. Egyes források szerint a fiatalok tömege kirepülés előtt a felnőtt egyedekének akár a kétszeresét is elérheti! A pufók szuszókfiókák húsát már az őslakó indiánok is igen ízletesnek találták, ezért gyakorta megrabolták a madarak telepeit. A sütéskor kiolvasztott félig folyós zsiradék, az úgynevezett guacháróvaj szintén kiválónak bizonyult; tiszta állapotban szagtalan, s igen hosszú ideig eltartható anélkül, hogy megavasodna. A csajmák generációkon át öröklődő gasztronómiai hagyományai az európai gyarmatosítók megérkezésével is tovább éltek. A gyomrukat igencsak kedvelő spanyol telepesek hamar rákaptak az ízletes pecsenyére, de a caripei misszióstelep örökmécsesét is guacháró-olajjal táplálták. Az elkövetkező években a barlang fosztogatása soha nem látott méreteket öltött. Humboldt látogatása idején már éves rendszerességgel zsírszüreteket tartottak. A véres eseményről a német kutató így írt: „Szent János napja táján, az indiánusok dorongokkal fölfegyverkezve 84
