Fekete István - Mező Szilveszter (szerk.): Bolygónk színeváltozása. Ember és természet megbomlott harmóniája. Szemelvények Földünk nyolc vidékéről (Tiszaföldvár, 2003)

Fekete István: A khmer krokodil könnyei

rizsfajtákat honosítottak meg, az addigi kerek szemű típus helyett, az indiai rizs terjedt el.

Az Angkori Birodalom megalapítójának II. Dzsajavarmant tartják. A környék rizstermesztésre kiválóan alkalmas földjei és a Tonle Sáp szabályos „árapály”-rendszere kitűnő hátteret szolgáltatott egy jól szervezett, centralizált állam központjának. A területen még ma is jól felismerhetők azok a hatalmas víztárolók (barajok), melyek egyes feltételezések szerint, az itt alkalmazott fejlett öntözési rendszer hátteréül szolgáltak, lehetővé téve a száraz évszakban is a rizstermelést. Sok kutató megkérdőjelezi ezek öntözésben játszott szerepét és létüket pusztán kultikus célokkal magyarázza. Az igazság talán valahol a két vélemény között lehet, de lássuk a tényeket. Az első jelentősebb méretű baraj építése I. Indravarman nevéhez kötődik, aki elterelve a Roulon-folyó vizét létrehozta az Indratatakát (Indra tavát) a tározó medence mérete 800 x 3800 méteres volt. Az egymást követő uralkodók lépésről lépésre haladva elterelték a Siem Reap-folyót és néhány környékbeli vízfolyást, hogy egyre nagyobb mesterséges tavakat és csatornarendszereket hozzanak létre. Jaravarman megépítette a Keleti-barajt: a 7 x 2 kilométeres tároló állítólag 60 millió m3 vizet tárolhatott. Még ezt is túlszárnyalta a XI. században Szurjavarman, aki megépítette a Nyugati-barajt, mely fénykorában a becslések szerint akár 70 millió m3 vizet is tárolhatott. (Csak összehasonlításképpen Magyarországon 2001-ben 111 millió m3 vizet használtak öntözésre.) A Nyugati-barajt 1937-ben, majd 1955-ben részlegesen helyreállították, lehetővé téve 11 ezer hektár öntözését, holott a mostani kapacitása jóval kisebb, mint építésekor volt ezer évvel ezelőtt. Efféle vízrendezési munkálatok évszázadokon át folytak, lényegesen átszabva a vidék arculatát. Nagy részük ma is látható, ha valamelyik környékbeli kiemelkedésről tekintünk szét a tájon, de a legárulkodóbbak a műhold képek, melyeken az egykori építmények egész sorát láthatjuk.

A barajok és a körülöttük lévő csatornarendszer állítólag legalább 100 ezer hektár terület öntözését tette lehetővé, létrehozva Indokína akkoriban legsűrűbben lakott „rizskamráját”. A becslések szerint a XII. században a terület lakossága elérte az 1 millió főt. Az évi többszöri aratás 3 tonna hektáronkénti termést is eredményezhetett. (Jelenleg a termésátlag 1800 kg/ha körül mozog az országban). A víztárolók fontos szerepet játszhattak a mellettük emelkedő hatalmi centrumok vízzel való ellátásában is. A kutatók másik csoportja azt az álláspontot képviseli, mely szerint az öntözés alárendelt szerepet játszott a térségben és a földművesek inkább a monszunesőkre hagyatkoztak. A hatalmas templomok a szent Meru hegyet, a hindu istenek lakhelyét jelenítették meg, míg a víztárolók az azt övező világóceánt hozták le a földre, megteremtve ezzel a mennyország evilági másait.

66