Fekete István - Mező Szilveszter (szerk.): Bolygónk színeváltozása. Ember és természet megbomlott harmóniája. Szemelvények Földünk nyolc vidékéről (Tiszaföldvár, 2003)
Fekete István: A khmer krokodil könnyei
bronz, majd másfél évezreddel később a vas is. Ahol szükség volt rá, gátakat és csatornákat ástak, a hegyvidékeken pedig kínai mintára teraszokat alakítottak ki. Ehhez azonban jól szervezett közös munkára volt szükség. A társadalom tagolódása felgyorsult, a falufőnökök igyekeztek kiterjeszteni hatalmukat. Kisebb-nagyobb államok jöttek létre részben kínai, de főleg indiai hatásra. Ezek gazdasági létalapját a rizstermelő faluközösségek adták. A megtelepedésnek három fontos kritériuma volt: a rizstermelésre való alkalmasság, a tartósan termékeny talaj és az elérhető ivóvízbázis. A rizstermelésre szakosodott emberek élete átalakult. Az erdő - mely őseiknek oltalmat adott ellátva őket táplálékkal és minden egyéb élethez nélkülözhetetlen anyaggal - riasztó vad világgá vált, mely telve van veszélyekkel, vérszomjas vadállatokkal, gonosz démonokkal. A mohón terjeszkedő rengeteg pedig igyekszik elnyelni apró földjeiket. A dzsungelben élők pedig a termőföldek mellett húzódó falvakat nézték értetlenül és nem kevés gyanakvással, hisz a földműves rabszolgája az általa mozgatott rögnek, mely elrabolja a vadász szabadságát s örökre elpusztítja a régi életformát. A gyakran egymás közelében élő eltérő fejlettségű közösségek más-más termelési módot, illetve növényfajtákat hasznosítottak. Sokáig begyűjtötték a vadrizst, Csou Ta-kuan is írt erről jelezve fontosságát. A folyók, tavak árterén árasztásos gazdálkodást folytattak, míg a magasabb területeken öntöztek. Az úgynevezett úszó rizs egy igen gyorsan növő fajta. Az akár 5 méterre is megnyúló növény képes naponta akár 10 cm-t is nőni és ezzel sok helyen lépést tarthat az emelkedő árral. Viszont a 2 m fölé duzzadó árvizeket nem szereti, így a Tonle Sáp környékén ahol ennek többszöröse jellemző nem nagyon termesztették. A Mekong deltavidékének egyes területein és attól északabbra a csarnok lakta tájakon viszont igen népszerű volt. A XI. századtól jórészt ezt exportálták.Dél-Kínába (ezért is nevezték „csam rizsnek”). Manapság Kambodzsában a „sre vossa” (nedves évszakj-fóldek a legelterjedtebbek, melyeken a monszunesőkre hagyatkozva gazdálkodnak. (A kutatók többsége úgy véli, hogy az angkori időkben is ez volt a leggyakoribb termesztési forma.) Ágyúsokban nevelik a palántákat, majd augusztus-szeptember erősen csapadékos időszakában kiültetik, így biztosítva a kellő nedvességet a hamarosan bekövetkező aratásig. Az esős évszakban a mélyebben fekvő, laposabb területek tavakká, mocsarakká alakulnak, ami éppen megfelelő termőhely a rizs számára, melynek vízigénye igen tetemes (hektáronként 10 ezer m3 termésenként). Ahol a víz és a munkaerő rendelkezésre áll, ott elvileg akár háromszor, sőt akár négyszer is lehet aratni egy évben, mivel a rövid tenyészidejű rizsfajták fejlődési ideje három hónap. A térségben a rizstermelés szervezettebb formái először a Mekong deltavidékén, illetve a Mun és a Chi folyók árterén folytak. A folyópartokat szegélyző övzátonyokat több helyen átvágták, de a természetes nyiladékokat is felhasználták, hogy 64
