Fekete István - Mező Szilveszter (szerk.): Bolygónk színeváltozása. Ember és természet megbomlott harmóniája. Szemelvények Földünk nyolc vidékéről (Tiszaföldvár, 2003)
Mező Szilveszter: Tiszazug - egy alföldi kistáj a víz és az ember szorításában
Záró gondolatok Noha a Tiszazug - földrajzi fekvését tekintve - az Alföld szívében helyezkedik el, társadalmi-gazdasági megbecsültsége alapján minden történelmi korban hazánk mellőzött, periférikus területei közé tartozott. A két folyó ölében megbúvó vidéknek hosszú története során mindvégig csupán a megtűrt mostohagyermek szerepe jutott; a sokáig nehezen megközelíthető Tiszazugot nemcsak a pusztában vándorló utazók, de a fejlődést előremozdító nagyobb beruházások is széles ívben elkerülték. A világtól elzárt, vizek járta alföldi tájakra jellemző elszigeteltség a Tiszazug esetében hatványozottan érvényesült. A vidéket két oldalról „vizesárok” határolta, ezért szárazföldi úton sokáig csak Szolnok és Mezőtúr irányából lehetett sáros, vendégmarasztaló földjére lépni. Az évszázados elszigeteltség okozta sokk valóságos tetszhalotti állapotba sodorta ezt a hányatott sorsú vidéket, mély csipkerózsika álmából csak a XX. század hajnalán kezdett ébredezni. A sanyarú körülmények okozta keserves megélhetés és a mindennapok szűkössége erősen rányomta bélyegét a vidék arculatára, de mélyen beleivódott az itt élők gondolkodásmódjába, sajátos szokásrendszerébe is. A mindinkább felgyorsuló ipari fejlődés hatására Földünk csaknem valamennyi szegletébe, így a Tisza és a Körös által körülfont „zugba” is begyűrűzött a technikai civilizáció, magával hurcolva sok átkát és néhány áldását. A nagymértékben felerősödött antropogén tevékenység ma már a földrajzi burok egyetlen szféráját sem kíméli, közvetlen és közvetett hatásaival a térséget járva egyre több helyen találkozhatunk. A felelőtlen emberi beavatkozás és a nyomában járó káros folyamatok helyenként már-már felismerhetetlenségig átformálták a korábban érintetlen tiszazugi tájak eredeti képét. Amikor ezek a negatív jelenségek már súlyos ökológiai problémákat okoztak szerte a világon, a honi természetvédelem még gyermekcipőben járt, különösen itt, a szegény, elmaradott Tiszazugban. Ezért van olyan nagy jelentősége annak az úttörő munkának, amelyet néhány, a természeti környezet értékeit szem előtt tartó lelkes kutató ebben a kezdeti, küzdelmes időszakban magára vállalt. Dr. Varga Lajos, Tiszaföldvár tudós földrajztanára egyike volt azon keveseknek, akik nemcsak felismerték a tiszazugi tájakra leselkedő veszélyt, hanem tettek is az egyedülálló természeti értékek megmentése érdekében. A Tanár Úr szóban és írásban számos alkalommal hívta fel a társadalom figyelmét a vidék rejtett szépségeire és a fölébük tornyosuló sötétlő viharfelhőkre. A tiszazugi táj és a tiszazugi emberek iránt érzett szeretete végül arra az elhatározásra vezette, hogy 1956-ban - Magyarországon elsőként - földrajzi múzeumot alapítson a vidék kapujának számító Tiszaföldvárott. A kallódó muzeális értékek felkutatásán és megmentésén túl a Tiszazugi Földrajzi 142
