Kelemen Éva - Pató Mária - Szlankó István (szerk.): Tiszaföldvár - Fejezetek a város történetéből (Tiszaföldvár, 2002)
Bagi Gábor: Tiszaföldvár története a honfoglalástól 1876-ig
1778-ban már újra pereskedtek. 1767-ben Tornallyai Mihály kísérelte meg Földvár és Martfű megszerzését, minthogy az állítólag az őseié volt. Telekszállásra 1770 táján Recski István és János támasztott igényt. Az uradalmat a család osztatlanul bírta, de az 1766-os egyesség alapján - a megszerzés eltérései miatt - innen nőág nem örökölt. A jövedelmet évente felosztották, a pénzt és az eladatlan termékeket ősszel kapták meg a családtagok. Az uradalom és gazdálkodása A földvári uradalomhoz Földvár és Vezseny faluk, Martfű, Homok és Bökönye puszták tartoztak. A közel 50.000 kat. hold határból a közös Podmaniczky rész 31.944 holdat tett ki. A birtokot 1836-ig hagyományosan a család legidősebb tagja igazgatta, az utóbb említett birtokkormányzó (Makay Ferenc, 1841-72) már csak egyes részek gazdaságát irányíthatta. Az uradalom szervezetére, gazdálkodására kevés adat van, a tisztek, alkalmazottak közül is csak pár ismert. A pénz- és természetbeni számadásokat vezető számtartók közül Iványi Istvánt 1748, Csikányi Andrást 1767, Kalocsa Istvánt 1769, Szigeti Jánost 1779-1800, Csontos Istvánt 1811, Csizmazia Sándort 1811, Korpos Gyalai Istvánt 1811-6 táján említik. A gyakorlati teendőket végző ispán tisztében Prekop Ambrus 1748, Szoboszlai József 1778-85, Balogh János 1789-93, Oravetz György 1812-5, Baross Péter 1817 körül szerepelt. A termények raktározásáért felelő kasznár volt Arany Imre 1795-1805, Csizmazia Sándor 1805, Holczer József 1811 években. A földmérő, mérnöki tisztben 1788-1806 közt Major Gábort találjuk. E személyek jórészt kisnemesek voltak, kik a helyi közösség életében is lényeges szerepet vállaltak. (így Major a himlőoltások terjesztésében közreműködött.) Munkájukat számos írástudó segítette. Az uradalom nagyszámú szegődtetettet alkalmazott. Köztük voltak általános feladatú béresek, cselédek, és szakfeladatokat ellátók. A szilaj állattartásnál gulyások, csikósok, csordások, tehenészek, lovászok, kocsisok, talyigások dolgoztak, de 1790-ben már svajcerest (istállózó tehenészt) is említenek. Az iparosok közül az ács, csizmadia, ezermester, kerékgyártó, fazekas, kádár, kovács, szíjjártó, szűcs, takács, tímár, varga, molnár mesterségek ismertek. A kovács Földváron sokáig baromorvos is volt. A takaró, kapás, vincellér tevékenysége a szőlőműveléshez köthető, míg az uradalmi (?) kocsmárosé, csapiárosé a bor értékesítéséhez. Rendészeti szerepe volt a hajdúnak, míg a dajka talán az uraság közvetlen személyzethez sorolható. 4 2 Az állattartás túlsúlya miatt az alföldi birtokokon a XIX. század közepéig a földek zöme legelő volt. Vitatott, hogy az uradalom mekkora jövedelmet termelt, sőt a Podmaniczky birtokok közötti munkamegosztásra sincsenek adatok. Vargha Zoltán szerint 1808 előtt alig volt itt pár száz marha, ló, míg a 60 köblös szántó a gazdaság szükségletét is alig fedezte. Elképzelhető, hogy időnként (aszály, marhadög, vagy a birtokkormányzó alkalmatlansága miatt) ez volt a helyzet, de a korábbiakra ez nem visszavetíthető. A XVIII. században a marhatartás számottevő haszonnal járhatott, a visszaesést a juhászat előretörése okozhatta. 1732-ben helyi ménesről, akiokról és urasági házról emlékeztek meg Földváron, de Homok és Homokszállás 1768-as földesúri kezelésbe vétele is gazdaságilag jól átgondolt lépést sejtet. 41 Reiszig E. i. m. 130.; MTA Kézirattár, Ms. 10319. 42 Podmaniczky Frigyes: Naplótöredékek. I— III. Budapest, 1887-8. I. 101., II. 8-15., II. 189.; Pete István: Tiszafóldvár társadalma a türelmi rendeletet környező hét évtizedben. 1745-1817. Kézirat a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltárban. Az uradalmi igazgatásra Kállay István: A magyarországi nagybirtok kormányzata 1711-1848. Budapest, 1980. 70
