Kertész Róbert - V. Szász József - Zsolnay László szerk.: Szolnoki művésztelep 1902-2002 - 100 éves a szolnoki művésztelep (2001)
A kolónia
Ilyenkor az Alföldön tikkasztó hőség uralkodott. Az utcákat ellepte a por, amely a városon kívül vastagon borítva az országutakat nehezítette a közlekedést. A magas, végtelen hosszú, ciprusra emlékeztető jegenyesorok az út két oldalán meglehetősen kevés árnyékot nyújtottak, és ha éppen egy kocsi jött szembe, a por sokáig köhögésre ingerelte az arra járót. Az állomásról a városba menet át kell haladni az egész városkán, mielőtt a Zagyva-hídon túli kis parkba érünk, ahol a művészek műteremházai épültek. A város valóban nagy munkát végzett a tizenkét műterem és a hozzájuk tartozó kis lakások felépítésével, hogy ezekben olyan művészeknek adjanak otthont, akik meg akarnak ismerkedni a magyar Alföld jellegzetességeivel. A műtermeket mindig használják, különösen nyáron, de sokan télre is itt maradnak. Bérleti díjakat csak azért kell fizetni, mert abból fedezik a házak fenntartását. A műtermeket két épületben helyezték el, mindegyikben hatot-hatot. Amikor egy egész nyárra megkaptam a magyar állam ösztöndíját egy szabad műteremmel, azonnal nekiláttam a munkának. Először azt hittem, hogy ilyen sok bohém között a munkából feltehetően semmi nem lesz, de alaposan tévedtem. Itt mindenki szorgalmasan dolgozott. A festők már kora reggel elindultak cókmókjukkal a környékre, és amikor délben hazatértek, mindegyiknek volt valami a vásznán. A képek nézegetése közben véleményt cseréltek, s az idősebbek hasznos tanácsokkal látták el a fiatalabbakat. Javarészt beérkezett festők éltek itt, de egy nagy csoport fiatal is, akiket valamelyik ismert mester jelenléte vonzott ide. Délben csoportosan a Tisza-hídon túli Stögermayer vendéglőbe mentünk, amit akkor más vendég nem is látogatott rajtunk kívül, mert ez a hely távol esett a várostól. A vendéglőst, aki a művészek nagy barátja és pártfogója volt, egyszerűen Stöger bácsinak hívtuk. Ha valaki nem tudott fizetni (ami nagyon gyakran előfordult), felírták egy könyvbe a tartozását és akkor fizetett az illető, amikor tudott. Különösen azoknak lehetett nagy adóssága, akik egész évben ezen a vidéken laktak. Szomszédom Frecskay, akit általában Fröcsökinek hívtak, azon a nyáron már több mint ezer adag étel árával tartozott, de Stöger bácsi nem követelőzött. Mindig nyugodt volt és jókat nevetett a művészek tréfáin, élcein, amelyekre azonnal viszszavágott. Ha a sült véletlenül valamiért kellemetlen illatot árasztott, talán régi húsból volt vagy valami más ok miatt, s valaki elkiáltotta magát: — Stöger bácsi, bűzlik a hús! — az öreg nem jött zavarba, hanem az egyik fehér oszlopnak dőlve nyugodtan válaszolta: — Természetes, disznóhús. — Pedig a sült éppen borjúból készült. Csoportunk lelke egy híres, középkorú mester, Fényes volt, akit különösen a fiatalok kedveltek, mert mindig közöttük forgolódott és minden tréfában részt vett. Fényes bácsinak nevezte őt mindenki. Mindig jókedvű volt, és komolynak csak akkor lehetett látni, amikor valamelyik fiatalabb festő megmutatta neki a munkáját és tanácsot kért, amit ő szívesen adott. A csoportban más idősebb művész is volt. Köztük Pongrácz Károly is, az igazi úriember, aki egy régi nemesi család tagjaként a legnépszerűbbek közé tartozott. Nem volt különösebben szorgalmas, de amit alkotott, az megállta a helyét. Az ismert állatfestő, Zombory már nehezebb alkat volt, majdnem mogorva, de borozgatáskor az ő nyelve is megeredt, és olyankor Szlányi Lajos műtermében 87
