Kertész Róbert - V. Szász József - Zsolnay László szerk.: Szolnoki művésztelep 1902-2002 - 100 éves a szolnoki művésztelep (2001)

Szigethi Imre: Fényes Adolf varázslatos képei

már kevesebb, de annál magvasabb képet alkotott. Jellemző, hogy az allegóriák vagy még inkább a szimbólumok világába kalauzol minket. A Műcsarnok 1937-es kiállításán szerepelt Elmúlóban a nyár és az Őszi sejtelmek, az 1937-ben festett Tavasz az Alföldön című képpel együtt már egy trilógiát alkot. Mindhárom gólyákat ábrázoló kép — egy lehetséges ikonográfiái értelmezés szerint — egy jelképrendszerre fűzhető fel. A gólya az új élet születésének jelképe, a szabadság és a kétlakiság szimbóluma is, az érkezésé és a távozásé, az életé és a halálé, az örök körforgásé. Az első kép, a Tavasz az Alföldön a kezdet allegóriája, melyen egy balsodrású spirál mentén láthatjuk a tizenkét gólyát a három különböző tó partján. A balról jobb felé mozgású svasztika építő, keletkező, míg a jobbról balra irányuló örvénylés pusztító, romboló hatású. Ezt pontosan megfigyelhetjük a bolygók és a napok születésénél is. A mi naprendszerünk is spirál alakú, melyet úgyszintén tizenkét részre osztanak fel, ami egy világévet ad. A festmény középpontjában, a tavon a ház tükörképe látható, innen indul ki a spirál alakzat. A ház a héber bet, az Ószövetség, a Teremtés könyve első betűjének hieroglifája. Az Elmúlóban a nyár a kiteljesedés szimbóluma. A tájban jól felismerhető a szolnoki Vártemplom képe, de a Zagyva-híd helyén egy földgátat találunk. A gólyák a héber ábécé huszonkét betűjét jelképezik, mely hieroglifák a három elemet, a hét teremtő bolygót és a tizenkét asztrológiai jelet, mint a zagyvaságnak mértéket, határt szabó, a Zagyvát, vagyis a káoszt megállító kozmikus rezgést szimbolizálják. A harmadik kép, az Őszi sejtelmek megmutatja a hogyant: itt tizenkét gólyát láthatunk időben és térben elosztva, melyek a földi hónapok allegóriái. Már csak egy állóvíz van és egységre utaló nagy felhő, a gólyák tizenkét helyzetből mintegy szemlélik az egységet. Mennyi titok, bölcsesség, rejtett gondolat feszül ezeken a vásznakon! Noha reálisak, ábrázolók, mégis olyan üzeneteket hordoznak, melyek sokféleképp értelmezhetők, s lehetséges gondolatok absztrakt világát tárják elénk. Fényes Adolf életének egyik utolsó műve Az öreg festő téli tájban. A tavasz, a nyár és az ősz után a tél — az elmúlás szimbóluma ez, megrázó búcsú. Az idős művész a megáradt Zagyva partján a művésztelep kertjéből megtett útjáról tekint vissza — talán velünk ismerkedve vagy ránk várva. A visszafordulás meglepő gesztusa a jelennel, az örök mosttal szembesíti nézőjét. A mű kérdése örök, nézői változnak, mondanivalója soha el nem évül.... Mindezeket figyelembe véve talán kötelességünk lenne a Zagyva ezen kanyarulatánál emléket állítani Fényes Adolfnak, hiszen a tél után új tavasz köszönt ránk. Összegezve Fényes Adolf munkásságát, elmondhatjuk: olyan gazdag, sokoldalú, titokzatos és sajátosan őszintén magyar piktúrát teremtett, mely teljesen újszerű saját korában. Az 1910es évektől biblikus képeire jellemző a nagy táj és a sok kis figura, a nagy egész és benne az ember, a kis egész, a mikrokozmosz. Ennek a képi világnak a gyökerei egyértelműen a héber vallásos metszetek között keresendők. Ezt egy régi, Olaszországban készült haggadából vett részlet és Fényes A zsidók megverik Amalek seregét I. című képének összehasonlításával illusztrálhatjuk a legpontosabban. Az olasz Haggada-részlet 51