Kertész Róbert - V. Szász József - Zsolnay László szerk.: Szolnoki művésztelep 1902-2002 - 100 éves a szolnoki művésztelep (2001)

Szigethi Imre: Fényes Adolf varázslatos képei

A kortársak elmondása alapján Fényes Adolf napirendje a következőképpen alakult: fél hatkor kelt, elkészült és fél héttől festett úgy tíz óráig. Megreggelizett, aztán az időjárástól függetlenül elsétált a Váci utcába, ahol néhány festő társaságában megállt a mai Anna presszónál. A déli korzózás után mjndig a Kőműves étterembe ment ebédelni (az Aradi utca és a Körút sarkán). Kettőkor rendszerint hazament (Nagymező utca 8.), és háromig aludt. A délutánt a Fészek Klubban sakkozással töltötte. Este a Japán Kávéház következett, ahol általában megvacsorázott. Este tízkor szigorúan hazatért, hiszen másnap korán kellett kelnie. Gyakran hívták meg ebédre vagy vacsorára, tudván azt, hogy a művészetnek szentelve életét család nélkül él. Sokszor kollégái látták vendégül, például Zádor István vagy Pólya Tibor, akikkel szorosabb napi kapcsolatban állt. Véleményét mindig figyelembe vették, hiszen magvas bölcsessége, jó humora közismert volt. Talán mondhatjuk, hogy humorral leplezte belső zárt világát, festményein viszont teljesen őszintén feltárta azt. A húszas évek végétől felhagyott a sötét színvilággal, képei ismét napfényessé váltak. Térjünk vissza a szegény emberek festőjéhez, aki Rózsa Miklósnak a párizsi Puvis de Chavannes kiállításon a következőket mondta: „Rám egészen úgy hat Puvis de Chavannes, mint a zene. Mintha hárfahangokat hallanék, s ha zenét kívánna lelkem, ide jövök. Ez az én hangversenytermem. Ha kifáraszt az, amivel együtt érzek, csak a költészet az, ami megnyugtat. A költészet, a zene, az álom, maga a nagy összhang. De aki az élet örökös diszharmóniáiból akarja kihozni az összhangot, annak jó minél sűrűbben hallgatni a szelíd dallamokat, hogy durva és idegen ne legyen az érzésvilága amattól..." Ez az idézet hűen fejezi ki művészi hitvallását. A költészet, a szegény emberek élete, a zene: a dekoratív szecessziója és az álom az ő látomásos álomfestészete, mely valóban az összhangot példázza. Tűnődjünk el az álmokban, hiszen az álmok analógiái földi létünknek! Ezek az álmok mint energiahalmok születtek meg és múlnak el, alakulnak át. A fontos az, hogy mindig tudjunk azonosulni az álmodóval, mert reggel, ha felébredünk, csak arra emlékszünk, ami éjjel tudatosult bennünk. Ez a furcsa kettősség — melyet az álom és a valóság alkot együttesen — van jelen az 1932-ben nyílt Ernst Múzeum csoportkiállításán bemutatott Anya és gyermeke című festmény gondolatiságában és Őszi sejtelmek, 1937 49