Kertész Róbert - V. Szász József - Zsolnay László szerk.: Szolnoki művésztelep 1902-2002 - 100 éves a szolnoki művésztelep (2001)

Zsolnay László: A Szolnoki Művésztelep megítélése művészettörténeti írások tükrében

társadalmi okokon kívül elsősorban éppen azért következett be, mert ezek a művészek nem tömörültek egységes telepbe. Pedig az ú.n. szocialista festészet harcosai, Kernstok Károly Vaszary János, Mednyánszky László kezdetben szintén részt akartak venni a szolnoki telep alapításában. Valószínűleg azért maradtak mégis távol, mert a szervezkedő tagok között a közömbösek és a nívótlan dzsentri-szemlélet képviselői jutottak túlsúlyra. A szolnoki festészet harmadik korszakát a közömbösség és a dzsentri-személet irányítja; tájképfestészettel vagy állatképfestészettel foglalkoztak a művészek. Ettől kezdve a telep működése (Fényest és Kosztat kivéve) kvalitását, eredetiségét tekintve a sokkal izmosabb és határozottabb alapokon álló Nagybányához viszonyítva másod-, sőt harmadrendű értéket képvisel. A telep művészi tevékenységének súlyát talán a tematikus hagyományok folytatása gyarapíthatta volna, de az a hagyomány, úgy látszik, politikailag gyanús volt a megrendelők előtt. A művésztelep a konzervatív szemlélet bástyájává vált, ellenlábasa lett azoknak a művészeknek, akik, ha modorukban expresszionista törekvéseket mutattak is, előadásmódjuk dinamizmusával és nem utolsósorban harcos eszmeiségükkel a proletárforradalom művészeti előkészítői és képviselői voltak. (Pl. a Nyolcak egy része, de főleg Pór, Uitz, Nemes-Lampérth, Berény, Bíró Mihály, Egry József, Nagy István, stb.). Fejlődésének menetét tehát az uralkodó osztály erős befolyása gátolta. S ez nem is lehetet másképp, hiszen a telepet általában a magyar, de különösen a Jász-Nagykun-Szolnok megyei feudálburzsoázia hozta létre s az volt legfőbb vásárlója is. A megye gazdag földbirtokosai és tőkései természetesen azokat a művészeket támogatták, akik politikai és esztétikai igényeiket kiszolgálták. Nem gyengíti ezt az állítást az a tény sem, hogy Fényes Adolf is a telep tagja lett. Bármilyen következetes és harcos művésznek tűnik is Fényes Adolf, úgy látszik, hogy egyéb politikai és személyes okok mellett a művésztelep sajátos atmoszférája is részese lehetett kritikai realizmusának elgyengülésében. A szolnoki művésztelep (1902-től) nem ellenlábasa Nagybányának, sőt törekvései hasonlóak. Eredményei azonban eklektikus, aprópénzre váltó szemlélet jegyeit viselik magukon. Szinte Nagybányával egyidőben — sőt Pettenkofen és Deák-Ébner személyét illetően már előbb — felfedezhetők a Szolnokon dolgozott művészek munkáiban az ú.n. plener-festő törekvések. A plener, amely néhány külföldi előfutárát leszámítva Franciaországban alakult ki, hatalmas hódítást tett egész Európában, mert a régebbi sötét színekkel való ú.n. műterem festészet helyett a szabadba, a „plein-air"-be (a fénytől telített tájba) vezette a művészeket. A plenerfestés további eredménye lett az impresszionizmus, amelynek kései dekoratív változata éppen Szolnokon gyökeresedett meg, oly módon, hogy ennek a szétbomló irányzatnak a megnyilvánulásait a művészek megszelídítették, a megrendelőik igényeihez mérték. Lényegében hasonló jellegzetesség mutatható ki a művésztelep negyedik korszakáról, amelyet elsősorban Aba-Novák határoz meg. A modern olasz áramlatok e magyarországi alkalmazója éppen úgy a divatos törekvések népszerűsítője, amint elődei, a szolnoki impresszionisták. További két ok miatt is nehéz beszélni a szolnoki művészettel kapcsolatban egységes irányzatról. Az egyik ok az, hogy Szolnok legtöbb művészünk számára csak divatos, átmeneti állomás volt. A századvégén a paraszttematika, az új század elején a tájképfestészet iránt megnyilvánuló érdeklődés vezette ide legtöbb művészünket. Minthogy legtöbbjük működését a mélyebb állásfoglalás és őszinte humánus érdeklődés hiánya jellemezte, hamarosan más, divatosabb tematikát nyújtó vidékre távoztak. A másik ok: olyan elméleti harcosok, esztétikusok és művészek hiánya, akik a realizmus jelentőségeire hívták volna fel a figyelmet. Pettenkofen és a Munkácsy-tanítványok ugyan elhozták Szolnokra az újabb realizmus eredményeit, de a realizmusnak, mint tudatos művészeti és társadalmi irányzatnak a jelentősége nem volt előttük tisztázott. Csak modor volt, amely stílusában ugyan közeli rokonságban állt a kritikai realizmussal, de eszmétlensége folytán attól mégis gyökeresen különbözött. Ezért kellett munkámban az álrealizmus különböző árnyalatait is megnevezni, mint a szentimentális »realizmust«, az akadémikus »realizmust« stb. Ha tehát nem is lehet Szolnoknak, mint egységes művészeti irányzatnak a jellegzetességeit kimutatni, a szolnoki festészet mégis jelentős a magyar művészetben. Hiszen a 19. század második felében részben itt alakult ki a hazai életkép- és tájképfestészet, közelebbről az alföldi tájfestészet. Továbbá hatalmas, példaadó művészegyéniségek fordultak meg ebben a városban, akik ha nincsenek is egymással szoros kapcsolatban, de a Szolnokon szerzett élményekből merített alkotásaikkal festészetünk haladó hagyományainak legnagyobb értékei közé emelkedtek." 133