Bellon Tibor – Szabó László szerk.: Szolnok megye népművészete / Népművészeti örökségünk (Európa Könyvkiadó – Budapest, 1987)

Szőttes, hímzés, csipke ( Bereczki Ibolya)

A széltől távolodva a kompozíció egyre inkább függetlenedik a szélmintától, felületet tölt ki, olykor egyenes vonalú záró sorra épül az újabb körülfutó minta. Általános gyakorlatnak tekinthetjük, hogy a főkötők egy részén, a női, férfiingeken és pruszlikokon, valamint a párnahajakon a díszítő mintacsíkot külön - esetleg jobb minőségű - anyagra hímezték, és a darab összeállításakor varrták rá a textíliára. Ebben az esetben már nem a szélek hangsúlyozása a döntő, a díszítmény gyakran más környezetbe kerül. Az összeerősítés mellett díszítő funkciója volt az úgynevezett zajmedlinek, amelyet főkötőkön, párnavégeken, de főként a női és férfiingeken alkalmaztak. A lyukhímzés, lapos öltéssel kombinálva, a zajmedli által meghatározott térbe épül be. A pruszlik és a rékli hímzése a szabásvonalat követte; a csíkdíszítmény a gombolás mellé, két oldalra, valamint a nyakkivágásra, ujjak végére, esetleg gallérra került. A XIX. század folyamán a fehér hímzéses párnákat díszített végükkel kifelé, élével tették az ágyra. A gyakran zajmedlikkel kombinált párnavéghímzés, a ruhaneműk csíkdíszítményeihez hasonlóan, lyukhímzéses körökből, lapos és szálöltéses apró vi306. Gyúrókötény szegőzéssel és gyári csipkebetétekkel komponált mintája. Szolnok. Szo: 84.60.1. 259