Bellon Tibor – Szabó László szerk.: Szolnok megye népművészete / Népművészeti örökségünk (Európa Könyvkiadó – Budapest, 1987)

Szolnok megye az ország néprajzi térképén (Botka János-Szabó István)

radványai egy-egy falu hulladékanyagából igen nagy mennyiségben kerültek elő. Ahhoz, hogy e tájon valaki gazdálkodni, megélni, s egyben a vadak és a mocsárvilágban tenyésző rovarok (szúnyog, bögöly) ellen védekezni tudjon, sőt a táj kínálta apró lehetőségek kihasználásából hasznot is vegyen (béka, csík, pióca, tiszavirág lárvái), a tájban kellett élnie, ismernie kellett a vízjárást, a halászóhelyeket, zsombékon való közlekedést, vízen való átkelést. A falvak népe fokok nyitásával, helyi vízszabályozásokkal, gátak emelésével, átkelők, hidak, utak építésével már ekkor jelentős mértékben úrrá lett a természeten, formálta a tájat. A máshonnan ide költöző lakosság kénytelen volt az akkori életviszonyokat tudomásul véve beilleszkedni az új közösségbe, a táj adta lehetőségekbe, s hozott kultúráját az itt élőkéhez és a környezethez alakítani. A török hódoltság korának egyik népességapasztó tényezője a táj pusztulása volt. Az elmenekült lakosság nem tudta gondozni a víztől elhódított területet, halastavai nem kaptak friss vizet, kiépített útjai gondozás híján tönkrementek, s mindaz, amit több nemzedék munkája kézhez szelídített, elveszett. A túlságosan természetbe épült falvakba már nem telepedtek meg újra, mert hosszú idő kellett volna azok lakhatóvá tételéhez. Érdekes módon nem a hadak útjába eső falvaink maradtak lakatlanok, hanem azok, amelyeknél jelentős szerepet játszott az ember természetátalakító munkája. A Rákóczi-szabadságharc után az országos közállapotok stabilizálódásával a visszatérő lakosság és az újonnan jöttek hatalmas, egymásba épülő, lépésről lépésre haladó, mindennapos munkát igénylő tájátalakításba kezdenek. A szervezettebb önigazgatással rendelkező Jászság és Nagykunság a XVIII. század közepére már nemcsak helyi, hanem több települést is összefogó vízrendezési munkába fog. A nagykunságbeli Mirhó-foknál 1754 és 1760 között az érdekelt Kisújszállás, Karcag, Kenderes, Kunhegyes között négyszázkilencven öl hosszú gátat építettek a Tisza kiöntései ellen, majd 1786-ra ezt újabb Mirhó-gát követi. Ezek a községek építik a közlekedésre is alkalmas Kara János gátját vagy útját. A Jászságban 1737-től Kísér, Alsószentgyörgy és Ladány határában már hosszú töltéseket építenek, és az 1750-es évektől indul meg a Millér szabályozása. A kezdeti vízszabályozások a gazdálkodás rendszerét annyiban változtatták meg, hogy az ekés földművelésnek, a homokon való szőlő- és gyümölcstelepítésnek a rétek, legelők és vizek rovására nagyobb teret biztosítottak. A XIX. század első harmadáig az állattartás és földművelés aránya keveset változott. Megfigyelhető viszont az állattartás egy belterjesebb, a kertekhez és a szaporodó tanyákhoz kötött, tejgazdálkodást előnyben részesítő formájának térhódítása, s a szemtermelés jelentőségének, minőségi átalakulásának (gabonaneműek erős térhódítása, kukorica elterjedése) folyamata. Kétségkívül csökkent a vízi világ nyújtotta javak szerepe a táplálkozásban, gazdálkodásban. 16