Bellon Tibor – Szabó László szerk.: Szolnok megye népművészete / Népművészeti örökségünk (Európa Könyvkiadó – Budapest, 1987)

Népviselet (Gulyás Éva)

179 cselédbérbe. A Jászságból Herbert János, Jászárokszállás monográfusa említi a párta viselését. Öcsödről írják 1827-ben, hogy a leányok „szemérmetes voltoknak magyar jelével, pártával ékesítik fejüket". Az asszonyok díszes fejkendője a főkötő volt. A főkötő a nő új állapotának, asszonysorba kerülésének kifejezője a falu előtt. Először a lakodalom alkalmával, a kontyoláson tették fel a fejére, ebben járta el a menyasszonytáncot, de másnap ebben ment el első ünnepélyes útjára a templomba. Több típusa alakult ki megyénkben: az arany- vagy ezüstcsipkés jászsági, illetve a fekete selyem kunsági és szolnoki selyem főkötő. A Jászság és a Nagykunság női viselete sok hasonló vonása ellenére elsősorban ebben különbözik egymástól. A múlt századi jászsági leírások mindig szóba hozzák a főkötőt. Palugyay írja, hogy „A menyecskék viselnek arany vagy ezüst, a szegényebbek velenczei csipkés fekete selyem főkötőt s azt ünnepnapokon fehér virágos fátyollal borítva hátra kötik". Ezt látjuk a Jászberényi középrendűek ruházata című, 1845-ben készült képen a menyecske fején. Ebben az időben szokás volt a főkötő fölé csipkeszerű kendőt, fátyolt, úgynevezett keszkenőt kötni, anélkül nem jelentek meg a templomban. A jászsági főkötő általában kék, ritkábban zöld, bordó és fekete színű bársonyból készült. Kontyra tehető, hátul masni és vállig érő bársony- vagy selyemszalag díszíti. A főkötőt zsúfoltan beborítja az arany- vagy ezüstszínű pávafarkas minta. Ezenkívül gyöngy, flitter és művirág díszítette. A főkötő szalagja, főleg ha selyemből készült, levehető és a szoknyával egyező színűre cserélhető. Aranyos vagy ezüstös féketőnek, kerepényes 178 151