Bellon Tibor – Szabó László szerk.: Szolnok megye népművészete / Népművészeti örökségünk (Európa Könyvkiadó – Budapest, 1987)

Népviselet (Gulyás Éva)

egyetlen dísze: fátyol, menyasszonyi csokor nem tartozott az öltözethez. Az első világháború előtt a menyasszonyi ruha sötét alapon virágmintás selyemből készült fehér selyemköténnyel. Volt, aki két ruhát csináltatott: fehéret a templomi, feketét a polgári esküvőre. A szolnoki selyemruha két részből állt, mégpedig selyemrékliből vagy vizükéből (blúznak is nevezték, ha bekötős volt) és selyemszoknyából vagy viganóból. A sötét alapon rózsamintás nehézselymet, brokátselymet, tafotát kedvelték leginkább. A rékli szabott derekú volt, alul fodros, mellbetétjét csipkével, gyönggyel, fodorral díszítették. Ujja felül bő, úgynevezett sonka-, illetve puccos ujj. A szoknya hosszú, bő, földig érő, és derékban, különösen a far fölötti részen gondosan ráncolták, hogy szépen kidomborodjék. A szoknya elé világos selyem rózsamintás kötényt kötöttek. Ezt a viseletet változatos színű, a mellen átkötött selyemkendőkkel élénkítették. Ez a pompás szolnoki selyemruha az 1920-as inflációs években tizenkét-tizenöt mázsa búza árának felelt meg, ami bizony elég nagy érték volt akkoriban. Ezt a díszes szolnoki selyemruhát a leány az esküvőjére kapta meg a szüleitől. Fiatalasszony korában is egy darabig még ezt használta. A ruhához való alapanyagot a szolnoki ruhakereskedőktől vették meg, azok közvetlenül Bécsből hozatták az alapanyagokat és a selyemkendőket. Az idősebb asszonyok télen sonkaujjú zsinórdíszes fekete félkabátot vagy fekete gyapjú vállkendőt, úgynevezett teveszőr kendőt viseltek, ha templomba mentek. A téli gyapjúkendő egyik változata volt a pucros kendő, amelyet a disznópucorhoz hasonló mintájáról neveztek el. Kék és piros színekben kedvelték. Haj- és fejviselet (párta, főkötő) A lányok és a menyecskék között a haj- és a fejviselet jelezte a különbséget. A lányok hajadonfővel jártak, hajukat hátul egy ágba fonták és végébe színes szalagokat kötöttek. Az asszonyok kontyba tűzték a hajukat. A hegyes kontyot a Nagykunságban pipi vagy pipere kontynak, a laposat málé kontynak nevezték. A jászapáti, jászdózsai nők a kisebb kontyot kedvelték, s falucsúfolók szerint a múlt század végén a hevesieket nagykontyúaknak nevezték. A hajadon leányok a XVIII. században még gyöngyös pártát viseltek a Nagykunságban. A párta itt a középkor óta ismeretes. Selmeczi László kun szállásterületen végzett ásatásai során gyöngyös párta maradványaira bukkant Karcag-Asszonyszálláson (XIV. század). A párta fénykora a XVII-XVIII. század volt, utána Erdély kivételével országszerte kiment a divatból. Debrecenben a XIX. századig megmaradt. Mezőtúron 1764-1765-ben a város szolgálója, Liba Erzsébet egyéb ruhaneműk mellett egy harmincnégy dénár értékű pártát is kapott 149 176. Fiatal pár 1920 körül. Szolnok Sz. 82.181.1.