Ihász István - Pintér János szerk.: Történeti Muzeológiai Szemle: A Magyar Múzeumi Történész Társulat Évkönyve 9. (Budapest, 2009)

II. Közlemények - módszertan - műhely - Mravik László: Magyar főnemesek hagyatékainak sorsa, 1912-1952

gét tetézték nemzetközi problémák is: a Magyarországon súlyos károkat okozó egyik-másik ország lényeges levéltári adatok közelébe sem engedte a magyar kutatást. Hogy a pusztulásban és pusztításban, rablásban mi és kinek esett áldozatul a magyar kulturális, művészeti és tudományos értékekből, azt alapvetőn azért nem ismerhetjük meg, mert a Magyar Köztársaság prominenseit kicsinyes belharcaik miatt ez nem érdekli, figyelmükből erre már nem jut. Sőt, a jogszerű megoldás dolgában kifejezetten ellenérdekeltek. * * * A „műgyűjtés" szó alatt régebben - és gyakran még ma is - festmények, s legfeljebb szobrok felhalmozását értik. Történeti értelemben, de a mindennapi műgyűjtői gyakorlat oldaláról nézve is ez a felfogás elavult. A középkor művészeinél minden műfaj elfért egy kézben, s a reneszánsz követte ezt a felfogást, nagyjai közül némelyik a szobrászat, az ötvösség, az építészet, a grafika, s bármily műncmben tervező is lehetett egy személyben (Verrocchio, Alberti, Giotto, Leonardo, Raffaello, Dürer, sőt, esetleg még muzsikus is (Leonardo, Giorgione stb.). A manierizmus és a barokk kezdte el az egységet felszámolni, de akkor is akadtak olyanok, akiknél képzőművészet és iparművészet egységben jelent meg. Az érett barokk azonban már nem tűrte az ilyenfajta nagyvonalúságot. A nagy szakadásnak vallási okai voltak, ahol a protestantizmus óriási előretörése, majd az ellenreformáció sikerei széttépték az egységet, az ábrázoló művészetek elváltak az alacsonyabb presztízsűnek gondolt díszítő művészettől. A vallásosság megváltozott szerepe, a művészeti gyakorlatban tanúsított (néhány kivételtől eltekintve) szegényessége után az egység lassan helyreállni látszik (Picasso, Degas, Warhol stb.). Mi a magunk részéről ezt a felfogást vállaljuk, s minden művészet fontosságában hiszünk. Ezért a műgyűjtés alatt értjük a bibliofíliától kezdve a grafikai gyűjtésig, a festészettől a szőnyegmüvészetig mindezeknek a tulajdonosi előszeretetét, egyszersmind alapvető szubjektivitását - minden műfajban megjelenő alapvető spiritualitását. Azt is megmondjuk, hogy vizsgálatunk köre elsősorban a Trianon utáni Magyarországon történteket firtatja. Ami azon túl történt, arra csak nagyon rövid ideig volt hatása a korabeli magyar kormányzatnak. Még ennél is nyomósabb ok azonban az, hogy a kutatási szabadság bizonyos helyeken ma még korlátozott, olyan irat-megsemmisülések és elszállítások estek meg, amelyek szintén határt szabnak jelen ismereteinknek. Pedig történeti kutatásaink alapvetőn fontos része az egykori Magyarország történelmének, kultúrájának kutatása is - úgy tűnik, hogy most nem azokat az időket éljük, amikor ez javuló tendenciát mutat. Egyik helyenjavul, másik helyen romlik. * * * Hogy miként masíroztak főnemesi tulajdonú műkincseink a pusztulásba és idegen, ellenséges hatalmak kezébe, arról eléggé szegényes, ráadásul hellyel-közzel megbízhatatlan és manipulált, pontatlanságokban bővelkedő publikációk állnak csak rendelkezésre. Még a legkiválóbb, a korral és a vészkorszakkal foglalkozó zsidó és más szerzők is többnyire rossz források, mende-mondák alapján vonnak le téves következtetéseket. Példa erre az egyébként legnagyobb anyaggal dolgozó alapmű, R. Brahamnak a magyar holokauszt történetét feldolgozó monográfiájának tárgyunkra vonatkozó része is, mely szerint Eichmannék jelentős mennyiségű műkincset követeltek a magyar zsidóktól. Ezek a részek mende-mondák alapján kerültek összeállításra. A szerző nem vetette müvészettörténészi felülvizsgálat alá e részeket, így képtelenségek maradhattak a szövegben - bár a legtöbb magyar művészettörténész számára nehézséget jelentett volna a könyv állításainak kontrollálása, a kirívón téves megállapításokat